Legfrissebb tartalmak
Töltés...

Info Post


Rengeteg hang veszi körül az embert egy átlagos napon is anélkül, hogy igazán tudatosulna benne: hallja a lépteket a szomszéd szobából, a dudaszót az utcáról, a madarak csivitelését az almafáról, a levelek zizegését, ahogy a szél egymáshoz súrolja őket. A hangok megszokottá válnak, az élet velejáróivá alacsonyulnak; és nem figyel fel rájuk soha senki.
Amikor a lány felébredt, a hangok emlékeztették őt a valóságra – a hangok hiánya. Mintha egy üvegbura alá szorult volna, a külvilág minden neszezése abbamaradt, csak a vér dübörgését hallotta a fülében, egyre gyorsulva és erősebben ütögetve a dobhártyáját. Felült, aztán fejét lelógatva az ágya alá nézett. Kezével hosszan nyújtózva megragadott valamit: egy rongyos szélű füzetet, a legegyszerűbbet, amit korábban még kapni lehetett. Az ölébe vette, másik kezével pedig maga mögé nyúlva, a párnája alól egy tollat húzott elő. A füzetbe néhány szót kapart sietve, aztán felpattant. A tollat és a naplóját az ágyon hagyta.
Végignézett magán, a szürke pizsamáján, aztán a ruhásszekrényére meredt néhány pillanatig. Annak ajtaja tárva-nyitva állt, és üres volt. A lány egykedvűen ismét az ágy alá nézett, előhalászott onnan egy koszos zoknit, és azt húzta fel. Ezután magához vette a füzetet, és az ablak alatt álló íróasztalhoz sietett. A fémdoboz, amit korábban készített ki, nyitva hevert az összegyűrt papírok és cukorkás zacskók szeméthegye mellett. A füzetet a ládába helyezte, aztán rákattintott egy lakatot. Kezében a fémdobozzal kilépett a szobából. Az asztalon egy világos téglalap jelezte a helyet, ahol a láda hevert, körülötte mindenen megült a por.
A tágas, most üres nappaliba ért. Ahol korábban egy hosszú asztal állt, helyszínéül a hétvégi családi ebédeknek, csupán egyetlen szék hevert felborítva. Az ablakokat sötétítőfüggöny takarta. Nem zúgott a hűtő, nem kattogott az óra sem, ahogy a másodperceket számolta volna. Csak a lány léptei döngtek tompán, ahogy a vastag porrétegen lépkedett.
Ahogy a bejárati ajtóhoz ért, hirtelen megtorpant. Lassan, nyakát behúzva megfordult, és egyenesen a szemközti, nyitott ajtón át bekémlelt az egyetlen szobába, ahol még patinás rend uralkodott. Sehol egy pókháló, az ágy bevetve, a takarón nem voltak gyűrődések, a polcon a könyvek nagyság szerinti sorrendbe rakva. Bár a lány mindezt nem látta onnan, ahol ő állt. Csak egy fotel állt vele szemben, de háttal neki. Valaki ült benne, éppen csak a feje búbja látszott ki.
Az illető már nagyon régóta nem mozdult meg.
A lány összeszorította könnyektől égő szemeit, és kilépett az ajtón át az udvarra. Odakint az éj sötétje honolt, az égen megszámlálhatatlan ragyogó csillaggal, de a Hold nem fénylett. A hangok még ide sem értek el: a szél nem rázta össze a faleveleket, a baglyok nem huhogtak rejtekhelyükről, a messzi főútról sem ért el idáig az autók motorjának halk búgása. A világ elnémult már.
A lány a kapu mellett álló fészerhez indult. A látszólag sebtében összetákolt faépület ajtaja hiányzott, mellette, a földön hevert. Az ásó, amiért ő jött, szerencsére nem hiányzott. Megragadta azt, most már mindkét keze tele volt, hiszen a fémládát, benne a naplójával, még mindig magánál tartotta, egyik karjával az oldalához szorítva. A kaput emiatt csak nehézkesen, a könyökével tudta kinyitni, de egy pillanatra sem vált volna meg nehéz terhétől.
Az utcára érve jobbra is, majd balra is elnézett – sehol senki. A szíve nagyot dobbant a felismeréstől: egyedül volt. Tudhatta volna, tudnia kellett volna, mégis meglepte. Sebes léptekkel elindult a járdán, s onnantól kezdve csak ritkán, az utcasarkokon nézett szét maga körül.
Kereste a hangokat és az életet maga körül, de nem lelte.
Egyetlen lámpa sem világított és minden ház ablakában lehúzták a redőnyöket. Amikor elhaladt a kocsma előtt, zenét és beszélgető embereket várt, de ott is csak a némaság fogadta, a régi ismerős. Sehol egy reszkető fénysugár… de, egy mégis. Az ablakon bepillantva egy ódivatú gyertyatartót látott meg, messze a helyiség túlsó felében, egy kopott faasztalon. Három hosszúkás, vékony csonk égett még, lángjuk rezzenéstelenül lobogott.
Egy férfi ült a gyertyák mellett, teste belesüppedt a párnázott karosszékbe, ami sehogy sem illett a kocsma szándékosan elhanyagolt képébe. Bal kezében egy már félig üres üveget tartott, néha a szájához emelte, nesztelenül kortyolt belőle egyet, aztán karja visszahanyatlott a teste mellé. Homályos tekintettel révedt a gyertyalángokba, s jobb keze néha meg-megrándult, mintha a tartót szerette volna megragadni. De aztán sosem nyúlt érte. Csak ivott, aztán a keze megrándult, mint egy véget nem érő sorozat.
Mintha egy szélfuvallat kószált volna be a kocsmába, s a gyertyalángok kialudtak egyszerre. A lány még sokáig állt ágaskodva az ablak előtt, de a férfi odabent nem mozdult meg többé. Álla a mellkasára bukott, keze pedig elengedte az addig szorongatott üveget. Az milliónyi darabra törött, de csilingelő hangja nem ért el az utcára.
A lány azt kívánta, bárcsak elfuthatna. Messzire a csendtől, a ragadós némaságtól, ami körbeölelte a falut és őt magát leginkább, ami megbetegítette őt és elhallgattatott mindenkit, akinek valaha hangja volt. De nem szaladt, csak lassan baktatott tovább, elszántan, mert meg kellett találnia azt az életlángot, ami túl erősen égett ahhoz, hogy kialudjon.
A főtéren mindig látni lehetett néhány embert, éjjel a fiatalok korántsem titkos találkahelyéül szolgált. De amikor a lány befordult a legközelebbi sarkon, egy pillanatra megtorpant – tényleg embereket látott. Hiszen ebben reménykedett, mégis meglepődött.
Két fiatal, nő és férfi teste fonódott össze, ahogy átkarolták egymást szorosan. Arcuk a másik felé fordult, tekintetük összegabalyodva, légzésük gyors, izgatott ritmus volt. Alakjukat az utcalámpa vonta homályos derengésbe.
Talán az ő hangjuk, talán a szerelem kiáltása a legerősebb, ami képes megvetni a lábát a sötétségben és kiszakadni a siketségből. Ennek kellett lennie. A lány arcán halvány mosoly suhant át, egészen addig, míg a lámpa fénye villódzni nem kezdett. Hát ők is elbuktak. Még kétszer villant fel a fény, azután már nem tért vissza. A férfi gyengéden előredőlt, kedvesét lábáról ledöntve elfeküdtek a nyirkos fűben. Tekintetüket a csillagok felé fordították, a szerelem mosolya az arcukra fagyott.
Talán ez volt az utolsó. Gyűlik a sötétség és szökik a zaj, az édes zaj. Vajon ha mind eltűnt, visszajöhet még valaha?
Maga előtt látta, hogy az utolsó láng még nem hunyt ki. A közelben égett, de halványan pislogott már. Néhány háznyira egy ablakból meleg fény vetült a járdára. A lány megszaporázott léptekkel sietett oda. Vékony karja már nehezen bírta megtartani az ásót, s annak vége egyszer csak a földre ért. A vas, ahogy végighúzódott a betonon, éles csikorgást hallatott. A lány szinte eldobta magától a nyelet, mikor hirtelen a füléhez kapott. Bántotta őt az éles hang, hisz' már hozzászokott az elmélyült csendhez. Az ásó hangos csattanással vágódott el a földön, aztán minden elnémult megint, csak a lány nyöszörgött, míg a fejét szorongatta.
Ott állt végre az ablak előtt, ahonnan a fény áradt. Már csak gyengéden pihentette kezét a fülén, de így maradt, mikor belesett a házba. Megint hallotta a vére izgatott dübörgését a dobhártyáján.
Odabent egy aprócska fiú ült a szőnyegen, hangtalanul játszott egy piros kisautóval. A kezében fogta azt, a szőnyegen tartotta, aztán jobbra gurította. Aztán balra. Mindvégig erősen szorította a kisautót. Jobbra gurította. Aztán balra. Újra és újra. Laposakat pislogott, de nem vette le tekintetét a játékról. A fényt tucatnyi gyertya lángja ontotta, amelyek egy hatalmas körben fogták közre a kisfiút.
Jobbra és balra, újra és újra.
De aztán történt valami.
A fiú mozgása lelassult, homloka sűrűn ráncosodott, de csak tolta ide-oda a játékautót egyhelyben ülve. Amikor ezután jobbra tolta az autót, egy gyertyaláng kialudt a körben. A gyermek észre sem vette, tovább játszott az autóval mélán. Aztán kialudt még egy gyertyaláng. És sorban az összes.
A kisfiú mozdulatlanná merevedett, abbahagyta az autó tologatását. Lassan előre dőlt, s arccal a földre borult. Csak ekkor aludt ki az utolsó gyertyaláng.
A lány odakint nagyot lépett hátra, el az ablaktól, ahonnan többé nem áradt ki fény. Hiszen kialudt az utolsó is. Csak ekkor vette le kezét a füleiről, pedig már rég nem bántotta őt semmilyen hang.  Arcán néhány könnycsepp csordult végig. Hátat fordított az ablaknak, és felemelte az ásót a betonról. A járdáról lelépett a fűre, maga mellé tette a fémdobozt, s a kimerültségtől sajgó tagjaival nem törődve ásni kezdett. Csupán az ő fáradt lihegését lehetett hallani, meg a puffanásokat, ahogy a már kiásott földet egy halomba dobálta a gödör mellé. Lassan haladt, jóval lassabban, mint várta. A teste sokkal kevésbé bírta a megterhelő munkát, mint hitte. Éppen emiatt egy hosszú, de nem túl mély gödröt ásott; azért egy megtermett, felnőtt ember akár kényelmesen bele is fekhetett volna. Az ásás befejeztével a lány a földre rogyott, s hosszú percekig csak lihegett hangosan, karja remegett a megerőltetéstől.
Egy végső pillantást vetett az ablakra, ahonnan az utolsó fény is kialudt. Aztán a fémdobozért nyúlt, ami a naplót rejtette magában. A gödör mellé állt, s óvatosan beletette az apró ládát.
Túl kicsi volt a doboz. Legalábbis a gödörhöz képest. A lány egy darabig eltűnődve állt a lyuk mellett, érezte, hogy valami hiányzik. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve a gödörbe ereszkedett. Egyik karjával magához szorította a fémdobozt, a másikban az ásót tartva megpróbálta magára húzni a földet.
Valamikor valaki majd mindent megért…

Éles, metsző hang szaggatta fel dobhártyáját, aztán az ő fénye is kihunyt.


0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése