Legfrissebb tartalmak
Töltés...

Info Post


A gyimesi csobán

„Úristen, sorsunkon segíts,
Csángó magyart el ne veszítsd!”

Olvasok benned, mély szemed bánat kútja,
arcod száraz útja a barázdákba gyűlt,
szád sarkába ült százéves keserűség.
Ökölbeszorult kezem tenyerem sebzi,
mint szívben sebez a karcos bűntudat,
Elvettek. Hagytam. Elhagytalak.

Öntudatlan létbe nevelt, vak szememet
nyitogatja képed, s az ezeréves gyimesbükki határ.
Vérzik és fáj. Felkiáltok: Csobán várj!
Hadd őrzöm véled tovább a nyájt.
De vérző szemmel félek. Tán eltaszítnál.

Kalap mögé bújt lesütött tekinteted
konok tükör, benne puszta árnyék vagyok…
Én árnyként is veled zarándoklok,
s imába írom hozzád gondolt minden szavam:
Mária segíts! Hadd legyek újra látó,
magyar éjbe kiáltó feltámadt önmagam.


A csíksomlyói erdő fohásza
(Szeretettel a csíksomlyói zarándokoknak)

Áldott legyen a föld, mely életet ad,
gyökereinknek erős támaszt,
vihartépett óráinkban is oltalmat áraszt.
Áldott legyen a magyar föld.

Áldott legyen az ég, mely táplálja lombjainkat,
hogy erős törzseket növesztve,
össze ne roppanjunk a súlyos teher alatt.
Áldott legyen minden tavasz.

Áldott legyen a kéz, mely megvéd, átölel,
s ki baltát ragad, azt erővel űzi el,
hogy fáink el ne fogyjanak.
Áldott legyen, ki hitet ad, s vigaszt.

Áldott legyen minden kereszt,
mely Jézus útján könnyeinkből fakad,
s harmattal hűsíti Vándor fáradt lábadat.
Áldott legyen az oltár, s áldott a malaszt.

Áldott legyen ki fejét lehajtva,
árnyékunkban imát sóhajtva
megtaposott földünkért könyörög.
Áldott legyen a hűség a himnusz mögött.

S áldottak legyenek fölöttünk a zászlók,
tanúi feltámadott reménynek,
többszázezer szív egyetlen dobbanása
vessen véget a szenvedésnek.

Üdvözlégy Mária kegyelemmel teljes!
Az Úr van teveled.
S veled vagyunk mi is.
Áldd meg nemzetünket!


Torockó

A Kárpátok ölében kicsiny falu rejtezik,
Házait Istentől hű kezek építik.
Igazgyöngy fenyvesek zöld bársonyában,
Fényes csillag Erdély büszke zászlajában-
Utat mutat sorsunk felszántott kék egén.

Határában szárnyait védőn kitárva
Sziklamadár borul csendesen reája.
Mintha fészkét védené idegen kezektől,
Gúnyos átkot rímelők kárhos lelkétől-
Kik vígan temetnék földjébe a magyart.

Itt hófehér házakban mesél a múlt.
Minden ablakban piros fény gyúlt,
Ahogy bólogatnak felém a virágok,
Míg előttük lassan elsétálok
És fájdalmam lassan verssorokba fakul.

Kápolna hűvösében egy percre megállok,
Csendre, nyugalomra, békére vágyok.
A Jó Isten áldását kérem mindazokra,
Kiket szeretek, de nem láthatok soha-
Mert sorsunk másképp rendeltetett.

Továbbmegyek. Nézem az emberek arcát,
Látom a mosoly mögött lelkük néma harcát.
Szenvedést a múltban, reményt a jövőben,
De magyar hittel hinni az eljövendőben,
Amíg szívük csak dobbanni bír.

Esteledik, fent a szikla aranyban tündököl,
Szénaszagú szél üzen a kertekből,
Csobogva szalad alatta a patak,
Magasra nyújtóznak a templomfalak.
Torockón imára hív a magyar harang.


0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése