ÚJ TARTALMAK

Comitatus folyóirat VII. évfolyam, 3. szám

Olvass bele (teljes képernyős, lapozós változathoz kattints a képre)!



Csak a Tartalom megtekintéséhez kattints a képre!







Muhel Gábor - A valóságértelmezés paradigmái a posztmodern korban - 2. rész


Fontos kiemelni, hogy a „teremtés” szavunkkal közös tőről fakadó „természet” szó jelentését a Magyar Értelmező Kéziszótár a következőképpen határozza meg: „1. Az anyagi világ. A természet erői; élő természet: a szerves világ, élettelen: a szervetlen világ. 2. Nem mesterséges környezet, növényvilág. 3. Vkinek, vminek a közvetlen valósága. 4. Vkinek, vminek a lényét, valóját meghatározó sajátosságok összessége. Vkinek, vminek uralkodó tulajdonságával megnevezett alkata, ilyen alkatú személy.”[1] Átfogóbb értelemben tehát a Teremtés egészére, a Világegyetemre, a Mindenségre vonatkozik, ennél fogva per definitionem nem lehet rajta kívül semmiféle más létező. (Vagyis mind a szellemi és lelki, mind az anyagi létezők is a részét képezik.) A metafizikai hagyomány – majd a hermetikus bölcselet, de később a kereszténység is – egyáltalán nem véletlenül tartja úgy, hogy az emberi léleknek is természete van, hiszen az emberi mikrokozmosz az Univerzum analógiájára (Isten képmására) teremtetett az „amint fent, úgy lent és amint bent úgy kint” kozmikus törvénye szerint. Mindamellett a Természet csupán anyagi felfogása és elgondolása – mely szerint lényege kizárólag a materiális létezők összességére korlátozódik – korántsem újkori gondolat, ahogyan az sem huszadik századi találmány, hogy a dualista világképet megkísérlik monistává tenni, pontosabban egyesíteni, új alapokra helyezni a természettudomány és a filozófia látszólag különböző diszciplínáit. Az is ismeretes, hogy a démokritoszi atomelmélet, továbbá más antik hipotézisek hasonlóképp élednek újjá az empirizmus és a formális logika nyomdokain szerveződött tudományelmélet berkein belül, ahogyan Platón világfelfogása reinkarnálódott többek között Plótinosz és más idealista gondolkodók eszmerendszerében. Ám a világ egyoldalú, anyagi síkra levezetése több sebből vérzik. Nemcsak amiatt, hogy az ősi kultúrák egyike sem képzelte kizárólag matéria-központúnak a világot, hanem azért is, mert a modern elméleti fizika napról napra olyan kozmológiai összefüggéseket ismer fel, melyek közül sokat például az ősi védikus iratok már több ezer éve őriznek.[2] A Lét teljességétől eltávolodott ember történelme folyamán lépésről lépésre megfeledkezett arról, hogy mikrokozmikus élete a makrokozmosz analógiájára szerveződik. Miután teremtő képességét felismerte, belemerült saját káprázatába, s hinni kezdett annak egyedüli és abszolút mivoltában. Ezzel kezdetét vette az ember kollektív tragédiája és anyagba zuhanása, s a helyzet a történelem folyamán egyre súlyosbodott. Az emberi lélekben azonban minden korban élt valami megmagyarázhatatlannak tűnő hiányérzet, ami arra motiválta, hogy elérje (vagy legalábbis megközelítse) a teljességet és a boldogságot (bármit is jelentsen ez a szó). Azzal azonban, hogy tudata a külvilág felé fordult, létrejött a racionális, az időbeli kauzalitáson alapuló logika, melynek segítségével a világ titkait feltárni igyekezett. Feltehetően ez volt az a pillanat, amikor a mai értelemben vett tudomány is kialakult, s ez az egyik oka, hogy a kanonizált tudomány körében elfogadott, de nyíltan ki nem mondott ateizmus éppúgy vallássá lett a századok folyamán, mint bármely más, origójától eltávolodott és önnön körének kerületére száműzött vallásszurrogátum. Nem jobb a helyzet a metafizikával sem. A transzcendencia, a spirituális tanok, az önmegismerés, a személyiségfejlesztés, valamint az egészségtudatos élet, mint önálló gazdasági tényezők a jól működő marketingstratégia részeként minden korban tudatot és világnézetet manipulálni képes eszközökké váltak. Olyannyira, hogy eredeti tudás vagy teljesen elveszett, vagy elkorcsosult formában adaptálódott más ismeretelméleti rendszerekbe, ezért eredetük rekonstruálása ma már majdhogynem lehetetlenek tűnő vállalkozás. Noha tudjuk, hogy valaha a művészet, a vallás és a tudomány nem voltak különálló megismerési formák, idővel a világ jelenségeinek leírása és magyarázata kizárólag a tudomány területére korlátozódott, míg a titkok és misztériumok megélése és kifejezésre juttatása a művészet körében maradt. (Átmenetet talán a kettő egyesítésére törekvő vallás képezett módszeres szellemi apparátusával.) Általában a felvilágosodás korától számítjuk ezt az időszakot, de a probléma még ennél is sokkal régebbi és mélyebb természetű. Az ember ugyanis azáltal, hogy a változás törvénye alá vetett világot igyekszik megismerni és megérteni, voltaképpen arra tesz kísérletet, hogy megtalálja a módját annak, hogy a teljességet újra elérje. Mindez abból az – Arisztotelésznél még jelen lévő – archaikus emlékből ered, hogy az emberi természet a nagybetűs Természet analógiája. Ezért van, hogy alapvetésként feltételezi és próbálja levezetni a külvilágból saját lényének eredetét, ám időről-időre mégis önmagába fordul, ha erre irányuló törekvései nem elégítik ki. Ez az egyik oka a keleti filozófiák mai reneszánszának, az ezotéria, a spiritualitás és a misztika felé fordulásnak, de nem lehetetlen, hogy ezért hasonlítják többen korunkat számos tekintetben a középkorhoz. Már Berkeley is úgy vélte, hogy minden dolog gondolatként létezik az ember elméjében. Azzal érvelt, hogy van egy mindenható és mindenütt jelenlévő Isten, aki mindent lát és minden egyszerre. Descartes és Locke tanaival folytatott vitájában arra az álláspontra helyezkedett, hogy nincs értelme feltételezni az anyagi szubsztanciák létezését, mert a tulajdonság nélküli anyagról nincs semmiféle benyomásunk. Föltevése szerint a dolgok egy univerzális isteni elme ideái, de csak az elménkben vannak jelen. Noha Berkeley egyetértett Locke-kal abban, hogy az észlelés során az ideákról szerzünk közvetlen benyomást, ezzel szemben cáfolta, hogy a dolgoknak kettős léte lenne (egyrészt az elmében, mint ideák, másrészt a külvilágban, mint tulajdonságok). Szerinte a külvilágról nem tudhatunk csak tapasztalatok útján, így sohasem szerezhetünk róla közvetlen tudomást, nem lehetünk teljesen bizonyosak abban, hogy az adott dolog valóban létezik. A szolipszizmus követői szerint is egyedüli valóságosnak csak önnön létem tekinthetem, minden más lét csak ehhez viszonyítva létezik. Közvetlen tudással ezért csak önmagunkról rendelkezünk és minden más csak ennek a tudatnak a függvényében létezik. E szerint tehát csak a gondolatainkban lehetünk teljesen bizonyosak, ami a tudatunkon kívül áll vagy annak kapcsán létezik, az viszonylagos. Mindebből az következik, hogy az általunk észlelt valóság csupán káprázat, s lényegi természete sohasem megismerhető. S ha a tudat az egyetlen valódi létező és minden más a tudat terméke, akkor az agnoszticizmus szerint (ami az ismeretelmélet ún. szkeptikus ága) nem lehet semmiről abszolút vagy biztos tudásunk, s ha mégis létezik ilyen tudás, akkor az nincs a birtokunkban. Az irányzat követői úgy gondolják, hogy Isten, illetve a valóság végső dolgainak létezését nem tudjuk megismerni, s e tudás nélkül kell élnünk a világban.[3] Daniel C. Dennett azonban úgy véli, hogy a tudat magyarázatával azért kell foglalkozni, mert nem tisztázott, hogy miképpen képesek a gondolatok és az érzések beilleszkedni abba a világba, amelyben az anyagi dolgok is vannak. Mint írja: „az emberi tudat alighanem az utolsó megmaradt misztérium.”[4] Amennyiben így van, akkor felmerül a kérdés: lehetséges-e egyáltalán a  tudatnak mint egésznek a tudományos magyarázata? Ennek megválaszolásához a megismerés természetének és módszertanának feltérképezése szükséges, amihez azt is tudnunk kellene, hogy mi is voltaképpen az elme? Grandpierre Attila Belső világunk természete című cikkében úgy fogalmaz, hogy „az elme a Világegyetem létezésének önteremtő képessége.”[5] Dennett szerint viszont „az elmének azon elképzelése, miszerint különáll az agytól, s nem közönséges, hanem valami másmilyen, speciális közegből van: ez a dualizmus. Az uralkodó álláspont a materializmus: csak egyféle szubsztancia létezik, nevezetesen az anyag – a fizika, a kémia és a fiziológia fizikai anyaga –, s az elme nem más, mint egy fizikai jelenség. Röviden: az elme maga az agy.”[6] Kétségtelen, hogy az ember agya – más szerveinkhez hasonlóan – azonos funkciókkal rendelkezik legfőbb struktúrái tekintetében, mint a főemlősöké. A rendelkezésünkre álló bizonyítékok alapján az emberszabású majmok és az ember agya oly mértékben hasonlít egymásra, hogy meglepő és zavarba ejtő a köztük lévő mentális különbségek természetének megmagyarázása. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy „nincs közvetlen hozzáférhető információ a »hiányzó láncszemek« ─ azon közbenső fajok, melyek feltehetően áthidalták a szakadékot az emberszabásúak és az emberek között ─ agyáról vagy intelligenciaszintjéről. Minden bizonyítékunk közvetett: néhány csont és szerszám, és bonyolult kísérletek a kultúra rekonstrukciójára.”[7] Ezzel az evolucionista felfogással az a legfőbb baj, hogy nem kínál megoldást az alapproblémára, vagyis nem ad választ arra a kérdésre, hogy a nem fizikai „elme-anyag” hogyan képes hatni a fizikai „agy-anyagra” és viszont? Arról nem is beszélve, hogy ez is dualizmus (az agy hatásának magyarázata az elme magyarázatára), s Dennett elméletének értelmében „az elme, érzet- és tudattartalmak nem is objektumai a megismerésnek, a megismerés ezektől nem különül el, nem a megfigyelő-megfigyelt viszony áll fönn köztük. Az elme nem tárgya, hanem része a megfigyelésnek, egyike az emberi lét jelenségeinek: fenomén. […] Ezért van az, hogy itt végső soron a szokásos magyarázati módok egyike sem működik: alkalmatlan mind a konvencionális, mind az inverz magyarázati dualizmus.”[8] Lehetetlen ugyanis a jelenség-lényeg, az ok-okozat kettéválasztása, s így az ok-okozatok végtelen sorát egy jelenség mögé illesztve közelebb jutni magához a jelenséghez, mivel ez végtelen regresszushoz vezetne. Ezért van az, hogy a fogalmi gondolkodás keretei között a reduktív magyarázat kauzális problémája megoldhatatlan.[9] S ha hihetünk László Ervinnek – aki úgy véli, hogy a tudat nem más, mint az agyunknak a vákuummezőben képződő hologram-lenyomata –, akkor „agyunk egyfajta hologram-lenyomatot képez a pszí-mezőben (a vákuumban), ez a lenyomat a halálunk után visszamarad, önálló mozgásba kezd. […] E hologram-lenyomatok egyfajta összefüggő holomezővé állnak össze, mintegy a pszí-mező (teremtő) tudataként.”[10] Figyelemre méltó, hogy Einstein tudományos módszertanához hasonlóan Zágoni Miklós is úgy gondolja, hogy a nyugati tudománynak elsősorban nem a tudat rejtélyeit kellene megfejteni és megmagyarázni a mibenlétét, hanem a tényeket illetően technikailag precízen megfogalmazni az ellentétes álláspontokat, két látszólag egymást kizáró elméletet (világképet) egymás mellé helyezni, megőrizve ellentétességüket, s azokat a keretfeltételeket megváltoztatni, amelyek a két elképzelést összeférhetetlenné teszik. Tehát olyan tudományos szemléletváltás („kopernikuszi fordulat”) szükségességét hangsúlyozza, ami nem kifejezetten a módszertan radikális átalakításán keresztül, sokkal inkább a metodika határainak kiszélesítése által valósulhatna meg.
     A valóság megismerése szempontjából normál esetben alapvető elvárás, hogy a tudományos kutatás hitelességét az egyes ismeretelméleti módszertanok kritikája és felülvizsgálata folyamatosan szavatolja. Annak azonban, hogy a (posztmodern) tudományos megismerés mégsem ad kielégítő és átfogó magyarázatot a világ jelenségeivel kapcsolatban elsődlegesen a metodikában keresendő. Nevezetesen abban, hogy vizsgálatok zöme nem az egészre, hanem a részre irányul, s gyakran nem vesz tudomást arról a kontextusról, melyben a megfigyelés zajlik.[11] (Tudásunk így természetszerűen csak „rész szerint való” lehet.) Még ha el is fogadjuk, hogy a rész az egész analógiája, a kutatás akkor is a legtöbb esetben nem az egységlogikára épül, hanem a racionális logikára és az ebből következő konklúziókra. A huszadik századi természettudomány (az elméleti fizika, ami tulajdonképpen metafizika) egyik nárcisztikus sérüléssel járó felismerése, hogy sem az emberi természet, sem az univerzum legtöbb jelensége nem magyarázható kizárólag racionális alapon. Steven Weinberg elméleti fizikus szerint azonban „az elmúlt 150 év tapasztalatai megmutatták, hogy az élő anyag ugyanazoknak a természeti törvényeknek engedelmeskedik, mint az élettelen. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az élet keletkezésében, evolúciójában valami nagyszabású terv valósulna meg. A tudatnak az agy működéseként való leírása, mint jól tudjuk, nehézségekbe ütközik. A nehézség oka az, hogy saját tudatunkról mindannyian speciális értesüléseket szerzünk, méghozzá nem érzékszerveink útján. Ez azonban […] nem jelenti azt, hogy sohasem tudjuk majd megmagyarázni a tudat mibenlétét.”[12] Véleménye szerint tehát a tudomány még korántsem jutott el lehetőségeinek határáig, s ebben az sem jelent akadályt, hogy a tudat megértése jelenleg nehézséget jelent.[13] Mivel más emberek neurológiai és élettani alapon történő vizsgálata hozzásegíthet ahhoz, hogy találjunk egy olyan neurális aktivitási programot, amelyben saját tudatunk megfelelőjét ismerhetjük föl, hamarosan alkalom kínálkozhat arra, hogy ezt a komplex irányító szoftvert megtaláljuk. Másfelől viszont az a probléma, hogy miközben igyekszünk megismerni a világot és megérteni a természetet, szembesülünk azzal, hogy egyszerre vagyunk megfigyelők és részei annak, amit megfigyelünk. (Ez az úgynevezett „vak dióként dióba zárva lenni” állapot – ahogyan Babits Mihály A lírikus epilógja című versében  megfogalmazta.) Mint már fentebb utaltunk rá, a kvantummechanika megfigyelései szerint valamely rendszer állapota leírható matematikailag egy hullámfüggvénnyel, ám a hullámfüggvénynek az értelmezési szabályai alapvetően különböznek a kiszámítási szabályaitól. Az 1930-as években kidolgozott koppenhágai értelmezés szerint, ha megmérünk egy mennyiséget (például valaminek a helyét vagy impulzusát), azzal beavatkozunk a rendszer állapotába és kiszámíthatatlan módon megváltoztatjuk a hullámfüggvényét. Az új függvényben a mért mennyiség valamilyen határozott értéket vesz föl és ezt a változást nem lehet leírni a determinisztikus Schrödinger-egyenlettel. „Minthogy a hullámfüggvény által kifejezett határozatlanságok csak akkor szűnnek meg, amikor a részecskét megfigyeljük, nem állíthatjuk, hogy a részecske bármilyen meghatározott állapottal rendelkezik, amíg meg nem figyeljük.”[14] Niels Bohr és Werner Heinsenberg kísérleteinek értelmében egy részecske helyzetét az határozza meg, hogy milyen pontosan ismerjük impulzusmomentumát (perdületét) és fordítva. Ebből az következik, hogy nem tudjuk egyszerre meghatározni a helyét és a sebességét. A fotonok például a mérés hatására egyszer részecske, máskor pedig hullámtermészetűnek bizonyulnak, s hogy éppen melyiknek, az egyáltalán nem független a megfigyelés körülményeitől és módjától. Az ún. „kétréses kísérlet” tehát arra is rámutat, hogy a megfigyelő tudat kimutatható hatással van a megfigyelendő dologra vagy jelenségre. Umberto Eco azonban úgy gondolja, hogy „ami az einsteini víziót megkülönbözteti a kvantumfizika ismeretelméletétől, alapjában éppen az univerzum totalitásába vetett bizalom, egy olyan univerzumban való hit, amelyben a diszkontinuuitás és az indetermináltság váratlan megjelenése alaposan zavarba ejthet bennünket. Valójában azonban – Einstein szavaival élve – nem kockajátékos Isten, hanem Spinoza istenét feltételezi, aki tökéletes törvényekkel kormányozza a világot. Ebben az univerzumban a tapasztalatok végtelen változatossága, a mérések és a lehetséges perspektívák végtelenje létrehozza ugyan a relativitást, mégis megjelenik az egész objektivitása.”[15] A művészetben szintén hasonló jelenség figyelhető meg: a művész megteremti ugyan a mű tartalmát, kvázi-igazságtartalmát, de épp a formai kifejezés által megnyilatkozó értelmezői szabadság kapcsán a mű állandó mozgásban, változásban marad. (Tulajdonképpen ezzel a változással és értelmezési lehetőségekkel foglalkozik az irodalomtudományban a hermeneutika.) Vajon ésszerűnek tűnhet az az álláspont, mely szerint – egy műhöz hasonlóan – a világegyetem természete is megismerhető, s folyamatainak, törvényeinek zöme megmagyarázható? Az a tapasztalat, hogy erre teljes mértékben nem vagyunk még képesek, két fő okra vezethető vissza: tudásunk hiányosságára, valamint a tudás megszerzéséhez használt tudományos paradigma szűkös kereteire és módszertani korlátoltságára.[16] A descartesi logikán alapuló tudományos vizsgálati módszerek (indukció, dedukció, abdukció, redukció) hiányossága abban áll, hogy az információ hiányát úgy akarja kiküszöbölni, hogy abszolút információt vagy igazságokat keres, ám ehhez relatív információt használ fel. Azonban a 20. század szellemtörténete megkérdőjelezte ilyen abszolút igazság létezését, következésképpen felülbírálta az ógörög filozófiából eredő tudományos előfeltevések zömét. Ennek következménye, hogy az 1970-es években a tradicionális tudományfilozófia válságba került. Mindez nem meglepő, mivel „a tudományos racionalitás körüli viták olyan válságtünetek, amelyek egy legalábbis kétszáz, de inkább kétezer éves társadalmi korszak lezárulásának szimptómái.”[17] Noha egy adott világkép dekonstrukciója többnyire szükségszerűen megkérdőjelezi a hozzá tartozó valóságértelmező kánon alapvető paradigmáit, nem feltétlenül szavatolja annak igazságtartalmát is. Arra azonban mindenképpen rávilágít, hogy – mint Nietzsche írja – „valamely illúzió szétrombolásából még nem lesz igazság, tudatlanságunk növekszik csupán.”[18] Sutyák Tibor is amellett érvel, hogy „mivel nem lehetséges egy mindentől független, autonóm és önmagáért jótálló gondolkodás feltételezése, és mivel az úgynevezett igazság sem több regulatív fikciónál, az emberi szellem összteljesítménye valójában kényszeresen elkövetett hibák eredménye, melyek mindazonáltal képesek voltak létrehozni valamit, fel tudtak mutatni sikereket, csakhogy ezek a sikerek nem a hiba vagy hibátlanság viszonylatában mérendők.”[19] Ez az egyik oka, hogy nem lehet levezetni egy helyesnek ítélt gondolatmenetet tisztán immanens és hibátlan logika alkalmazásával, hisz a benne előforduló hiba lehetősége nem külsődleges a gondolkodás belső, összefogható természetéhez képest. A tradicionális felfogás szerint ugyanis a gondolkodás maga is külső, hatalmi, elosztási, ritkítási és kisajátítási viszonyok között alakul ki, melyből logikusan következik, hogy az egyes hibák korántsem egyenrangúak és éppúgy egy történeti rendhez tartoznak, ahogy a korrektnek felfogott diskurzusok. Így tehát a hiba a látszat ellenére sem lett egy univerzális elfojtás áldozata. Per definitionem, valamely hiba teljes kiküszöbölése azért sem lehetséges teljesen, mert nélküle nincs gondolkodás és történelem. Ennek függvényében pedig kijelenthető, hogy „a rendetlenség nem más, mint a rend egy speciális típusa, s a hiba éppolyan diszkurzív tény, mint egy helyesen felépített gondolatmenet.”[20] Mi következik ebből? Egyrészt az, hogy – mint Foucault írja – „a rend egyrészt magukban a dolgokban adódik belső törvényként, titkos hálózatként, amelynek különféle pontjairól e dolgok mintegy nézik egymást, másrészt pedig a rend csak bizonyos tekintet, figyelem, nyelv keretében létezik, és csupán e keret üres kockáiban nyilvánul meg a mélyben, csöndben, már jelenvalóként várva kijelentése pillanatát.”[21] Másrészt azonban a rendezetlenség szempontjából az igazság fogalmához hasonlóan kulcsfontosságú a hiány mint alapvető ismeretelméleti fogalom is. Vonatkozzon lelki, testi, vagy szellemi természetű entitásokra, utaljon a létezés negatív ontológiai aspektusaira vagy az univerzális igazság keresésére, lényegét tekintve elemi, potenciális motivációs erőt tartalmaz. A hiányt ugyanis általában ki akarjuk tölteni és megszüntetésére irányuló törekvéseinket az is mutatja, hogy keressük erre a vélt vagy valós módot, vagyis egyúttal a bennünk rejlő kreativitást is mozgósítja. De felfoghatjuk a szó jelentését formálisan is. Bár Kant ezt cáfolja, a háború a béke hiánya, a betegség az egészség hiánya, a nyomor a gazdagság (legalábbis az általunk alapvetőnek gondolt dolgok) hiánya, a sötétség a fény hiánya, a félelem a bizonyosság és a meggyőződés (hit + tudás = pistis) hiánya, a rossz a jó hiánya és így tovább. A sor a lineáris logika szerint ad infinitum folytatható. A tiszta ész kritikájával élve azonban a hiány korántsem eredendően negatív minőségű, hiszen arra is akad szép számmal példa, hogy épp a hiány után vágyunk. Ha valamilyen fájdalom miatt szenvedünk, akkor a fájdalom hiányát kívánatos állapotnak tartjuk, zűrzavarban a zűrzavar hiányára (tehát nyugalomra, rendre) vágyunk, ha szeretethiány gyötör, akkor a szeretethiány hiányára (azaz a szeretetlenség hiányára) törekszünk. Nem is beszélve a rend hiányáról, ami a termodinamika második főtétele szerint természeti törvény, hiszen egy magára hagyott, zárt rendszer entrópiája az idő előrehaladásával fokozatosan nő, vagyis az egyre rendezettebb állapotból mindig a rendezetlenebb és kaotikusabb felé halad. Ennek kiegyensúlyozására a rend hiányát kell megszüntetni, tehát rendezetlenség hiányát megteremteni. Az informatikában például a bináris kód az információ meglétén, illetve hiányán alapul, mégis gyakran esünk abba a csapdába, hogy figyelmünket csupán valaminek a meglétére irányítjuk, s nem veszünk tudomást arról, hogy adott esetben valaminek a hiánya „nem-léte” vagy anomáliája szintén fontos információtartalommal bírhat. Így a hiány nem más, mint a teremtett világ harmóniájának konstruktív disszonanciája. Létének megtapasztalása, a ki- és betöltésére törekvő motiváló energia hosszú távon produktív teremtő erővé teheti. Mivel azonban a múlt század első felében megkérdőjeleződött számos olyan tétel és elmélet, amit abszolútnak és megváltoztathatatlannak hittünk, világlátásunk pillérei is alapjaiban megrendültek. A világról alkotott képünk a végletekig relativizálódott, s az így keletkezett metafizikai űr kozmikus méretűvé tágult. A formalista-nihilista keretek közé szorított világhiány a teljességigény entrópiájában realizálódott és a hiány teremtő ereje improduktívvá vált. Ezért válhatott annyira népszerűvé a Derrida nevéhez fűződő dekonstrukció is, hisz a francia filozófus éppen a struktúra, a rend, a forma és a hozzá kapcsolódó átfogó filozófiai felfogás kritikáját végezte el. Fő célja az volt, hogy rámutasson: nem lehetséges az európai metafizika törekvése arra vonatkozóan, hogy találjon egy végső értelemmel bíró episztemológiai konstrukciót a világ egészének leírására. Módszertanára jellemező, hogy nem egy új világnézeti rendszert kíván létrehozni a régi helyett, hanem igazolja a tradicionális és megkérdőjelezhetetlennek tűnő igazságkeresés alapelveinek, axiómáinak érvénytelenségét. Az előfeltevések előfeltevéseit kutatta és kimutatta, hogy a világnézeti és tudományos konstrukciók csak látszólagosan stabilak, valójában mindegyik mögött bizonytalanság, dekonstruálódás található. Ám ha a tudományban nincs abszolút centrum vagy igazság, akkor a gondolkodás története azon az illúzión alapszik, hogy egy-egy filozófiai struktúra totalitásába vetett hitünk csupán viszonylagos. Újra és újra stabil arkhimédészi pontokat keresünk, annak ellenére, hogy ezek csak adott ideig érvényesek. Derrida ezzel szemben azt állítja, hogy rendelkezésünkre állnak bizonyos sémák, melyekkel folyamatosan teremthetünk komplex ontológiai és episztemológiai rendszereket, amikhez hozzárendelhetők újabb és újabb elméletek, de ki is egészíthetjük ezeket a struktúrákat egymással. Ezek lényege nem az objektivitásukban rejlik, hanem abban, hogy egyszerre végtelen sok lehetőséget teremtenek, s mivel nincs adott középpontjuk, természetszerűen többdimenziósak és rekurzívak, hiszen nem helyezik a folyamaton kívülre a struktúra megalkotóját, hanem annak aktív részesévé teszik. A dekonstrukció módszerének lételméleti kiterjesztése szerint tehát a Világegyetem olyan önszerveződő organizmus, aminek teremtője és teremtettje önmaga, illetve az az emberi tudat, ami ezt az egész Mindenséget megfigyeli. Ebből a szempontból bizonyossággal csak annyi állítható róla, hogy van, s léte a megszámlálhatatlan potenciális létformák létezése által lehetséges. S ez az a pont, ahol a nyugati filozófia Arisztotelész metafizikájára épülő doktrínái a keleti tanításokkal összeérnek.



[1] Magyar Értelmező Kéziszótár /Szerk.: Juhász József, Szőke István, O. Nagy Gábor, Kovalovszky Miklós./ Második, változatlan kiadás. Akadémiai Kiadó. Bp. 1975. 1364.
[2] Vö. Laki Zoltán: Az érzékek igazsága. Megjegyzések az érzéki tapasztalás természetéről. = Ars Naturae, 2013-14/5-8. sz. (= http://arsnaturae.hu/folyoirat_5-8/laki_erzekek_igazsaga)
[3] Ám a fiktív realizmus – ami a multiverzum-elmélet egyik ága – szerint a végtelen számú univerzum közül minden egyes lehetőség és elképzelés megvalósul  valamelyikben. A nagy számok törvénye alapján ugyanis, ha végtelen számú univerzum létezik, akkor biztosan kell, hogy legyen legalább egy, ahol a lehetőségek tárházából egy általunk találomra kiválasztott eseménysor vagy elképzelés potenciálisan létrejön.
[4] Daniel C. Dennett: Consciousness Explained. Little, Brown & Company, 1991 Penguin Books. London 1993. 21.
[5] Grandpierre Attila: Belső világunk természete. (= http:// www.grandpierre.hu / site / 1999 / 01 /belso-vilagunk-termeszete)
[6] Daniel C. DeNnett: i.m. 35.
[7] Merlin Donald: Az emberi gondolkodás eredete. Osiris. Bp. 2001. 33.
[8] Zágoni Miklós: A tudat magyarázata. = Filozófiai Szemle, 1999. 1/3. (= http:// epa.oszk.hu / 00100 / 00186 / 00003 /szeml1.htm#1)
[9]  Brendel Mátyás Paul Davies könyvéről írt kritikájában azt javasolja, hogy „a  végtelen regresszusnál mindig lehet azt mondani, hogy »most itt vagyunk a láncban, idáig látunk, tovább nem, nem spekulálunk«. Ha egy dolog visszavezethető tudományos elmélettel valami másra, ami egyszerűbb, kevesebb paramétere van, és emellett empirikusan ellenőrizhető, akkor jó, ha nem, akkor feleslegesen nem spekulálunk.” (In. Brendel Mátyás: Miért antropocentrikusan áltudományos az Univerzum finomhangoltságának felvetése? = Magyar Tudomány, 2013/8. = http:// www.matud.iif.hu  / 2013 / 08 / 08.htm)
[10] Gazdag László: Transzcendens világ(ok) – a természettudomány szemével. = Kapu, 2002/11-12. sz. 23. Megjegyzés: a pszí-mező kifejezés Erwin Schrödinger pszí-függvénye, azaz a hullámmechanika alapegyenletének elnevezéséből származik.
[11] E tekintetben a hálózatkutatás, a rendszerelmélet és a globális, ökotudatos szemléletmód előremutató eredményekkel rendelkeznek.
[12] Steven Weinberg: Csillagokra látni. Természettudomány és filozófia. HVG Könyvek. Bp. 2005. 67-68.
[13] A tudat megismerésben betöltött szerepének vázlatos megtárgyalására e munka szerzője is tett már  néhány kísérletet A tudat pszichológiai és ontológiai természete című kétrészes írásában. = Holnap Irodalmi és Kulturális Magazin (1. rész: 2016/6.  = http:// holnapmagazin.hu / articles.php?article_id=15192; 2. rész: 2016/9. =  http:// holnapmagazin.hu / articles.php?article_id=15231)
[14] Timothy Ferris: A világmindenség. Mai kozmológiai modellek. Typotex. Bp. 2011. 297.
[15] Umberto Eco: Nyitott mű. Európa. Bp. 1998. 100-101.
[16] Érdemes megjegyezni, hogy József Attila művészetbölcseletének kialakítása során tulajdonképpen ezt az akadályt kísérelte meg elhárítani. Nem véletlen, hogy tervezett doktori disszertációját A művészet metafizikája címmel tervezte megírni, s e töredékekben maradt írásának egy helyén éppen amellett érvel, hogy a költő a versírás folyamán nem mást tesz, mint a műalkotás határain belül „a szemlélhetetlen világegész helyett szemlélhető műegészet alkot.” (In. József Attila: Tanulmányok és cikkek I. /Sajtó alá rendezte: Horváth Iván és Tverdota György./ Osiris. Bp. 1995. 216-217.)
[17] Fehér Márta: Tudományról és tudományfilozófiáról. In. Boros Gábor (főszerk.): i.m. 1312.
[18] Friedrich Nietzsche: Az értékek átértékelése. Holnap. Bp. 1994. 88.  Foucault pedig A diskurzus rendje című tanulmányában, „az igazság akarását” is konceptualizálva, megállapítja annak történeti beágyazottságát és működéséhez korlátozó funkciót rendel. In. Michel Foucault: A diskurzus rendje. = Holmi, 1991/7. sz. 871.
[19] Sutyák Tibor: Hiba hiba hátán. In. Kitolási szakasz. Fiatal filozófusok antológiája. Balassi Kiadó. (József Attila Kör). Bp. 1997. 164.  
[20] Sutyák Tibor: Hiba hiba hátán. In. Kitolási szakasz. Fiatal filozófusok antológiája. Balassi Kiadó. (József Attila Kör). Bp. 1997. 165.
[21] Michel Foucault: A szavak és a dolgok. Osiris. Bp. 2000. 14. 


Soós József versei – Sors; Régi ház



Sors

Már minden őszi levél
fújtató szelek szárnyán
száll, kereng, fénybe repül

Csak én fázom, reszketek,
fagyban-ködben fürdőzök,
s maradok még idefent -
egyedül


   Régi ház                                               
/Göcseji emlék/

                                                 
Vén fenyves mellett
áll a régi ház
Érzem a gyanta
édes illatát

Gyep verte fel az
ódon falakat
Porladó téglák
kipiroslanak

Udvaron vadfüvek
bokrok hátán
Táncol a holdfény
aranysárgán

Ágak közt árva
madár fészkel
Teremtéseleji
csöndességben




Kardos M. Zsöte - DYLAN THOMAS (1914-1953) - walesi költő és prózaíró



DYLAN THOMAS (1914-1953) - walesi költő és prózaíró

Még alig kezdtem sorokká formálni alakuló gondolataimat, és falni a könyveket, amikor a szokásos antikváriumi barangolásaim alkalmával kezembe akadt egy kicsiny méretű könyv. A borítóján, lila alapon apró pöttyök voltak, a címe meg igazán viccesen hangzott nekem; Az író arcképe kölyökkutya korából. Azt már akkor is sejtettem, hogy a szavakkal való „játékot” én egy életen át nem leszek képes abbahagyni, „anyám boldogságára” meg minden létező kóbor kutyát hazahordtam, merthogy igen szerettem (szeretem) ezeket a négylábú jószágokat. A könyv címe annyira elvarázsolt, hogy az már igazán lényegtelen volt, hogy ki írta.
Na meg akkor még nem is mondott nekem semmit Dylan Thomas a szerző neve.
Alig telt több mint egy éjszakámba, a dunyha alá rejtett olvasólámpa pislogó fényében elolvasni a könyvben található elbeszéléseket. Egy távoli világban élő gyerekről szólt, a szöveg pörgött, megidézte a tájat, az ott élő embereket, a humoros történetek csattanóinál igyekeztem visszafojtani a hangos nevetést, nehogy a szomszéd szobában békésen alvó szüleim rájöjjenek, hogy én már „megint mit művelek”.

Jó néhány év eltelt, mire újra találkoztam Dylan Thomas (teljes nevén Dylan Marlais Thomas) munkásságával.  Szülőhelye, Swansea, afféle végvár hármas határon: Wales, Anglia és az óceán fogja közre. Amit véd: egy kis nemzet történelmi múltja. Ami ostromolja: a jelent és jövőt elhódító ipari civilizáció. A harc a falakon belül zajlik. Swansea nem festői halászkikötő, hanem füstölgő gyárváros.
Thomas magával viszi a derűs világú, de szorongató tapasztalatot is bőven termő gyermekkort, a lanyha szorgalomról, ám annál tevékenyebb irodalmi érdeklődésről tanúskodó iskolaéveket és a kétesztendős helybeli riporter-inaskodást maga mögött hagyva, 1933-ban kivándorol szűkebb hazájából.
Az otthoni táj, és még inkább az emberi kapcsolatok biztonságát, védelmét nyújtó otthon igézete holtáig kíséri. Egyéniségében, poétikájában könnyűszerrel kimutathatók a kelta lélek hatásai. De az újkor szellemét és méreteit, a gazdasági válság hányta-vetette, gyökereitől elszakadt embertömeget, az egymásról mit sem tudva sodródók egyetemes sorsközösségét sem idegenben szokja meg, hanem a csavargásaiból ugyancsak otthonosan ismerős swansea-i kikötőben. A kettős élmény modern embert, modern költőt kovácsolt. Dylan Thomas impresszióiban formát öltő Wales, kétféle erő kiinduló, és egyben támadási pontja: a lázadásé és a ragaszkodásé. Öröksége: a közösségi habitus. Walesinek vallotta magát, de angolul írt, hogy minden brit érthesse.
Első kötetét, az Eighteen Poems (Tizennyolc vers) 1934-ben adja közre, felemás sikerrel.
A szakma tekintélyei elismerik és félreismerik tehetségét. A nagyközönség ez idő tájt még nemigen vesz róla tudomást, egyelőre csak a londoni szerkesztőségek és az irodalmi kocsmák nyíltak meg számára. Pártfogó felfedezői azzal vélték leginkább megbecsülni a kezdőt, hogy mindjárt és mindenestül maguk közül valónak tekintették. A legújabb divat, a szürrealizmus szellemével ösztönösen rokon ős-zseni fölléptét üdvözölték a költő-siheder megszólalásában.
Ezt a forrongó tettvágytól és didergető halálsejtelemtől egyfolytában fűtött-hűtött lelkiállapotot Hamlet küszködő monológjaira emlékezve értheti meg igazán a versolvasó. Ahogyan a dán királyfi vízióiban a tenyészet és rothadás motívumai egyszerre utalnak az esendő test, az államgépezet és az egyetemes emberi lét éltető és mérgező erőire, Dylan Thomas látomásai is belevilágítanak egy hatalmas szervezet - a XX. századi társadalom és történelem - működésébe.
A hozzá szegődött hír, új fegyvertényeket vár tőle. Zajos társasági szereplése, különcködő viselkedésmódja nevezetessé is teszi. A kortársak visszaemlékezései bőséges felvilágosítással szolgálnak ebben a témában. Választ persze ez arra nem ad, hogy a kinőtt, de le nem vetkezett „vásott kölyök"-póz mekkora darabot fedhetett el a költői lélek mélységeiből?

*



Mikor felébredtem

Mikor felébredtem, már szólt a város.
Madár-, harang- és csengő-zűrzavar
Szaggatta szét az ezer farkú káoszt.
A nyüzsgő hüllők lángban álltak,
Felnyársaló álom-fosztogatók,
A jó szomszéd tenger békát, sátánt
És asszony-gyönyört elmosott,
Míg járt egy hús-vér alak odakint,
Nyesőkést vett elő,
S a hajnalt nyisszantotta le,
Az Időnek lüktető iker-párja ő.
Ama könyvből valló ez a hegyes szakáll,
Hogy az utolsó kígyót is levágja,
Akár egy vesszőt, zsenge ágat,
Zsugorodott levél-nyelve lehull.
Én minden reggel ez vagyok:
Álmomban - Isten, jó is, gonosz is benn,
Járok a víz színén,
S a halál - döfte, rég
Kihalt mamut vagyok s mindenki földjén
A lehullott veréb.
Madár-lombhullás volt s hajó-kacsázás,
Mikor e reggel, ébredéskor,
Áttört a zajló városon
Egy hang az égnek álló levegőben,
Nem próféta-utódomé, nem:
Megtöretik tengeri városom!
Órák szóltak: nincsen Idő - harangok: nincsen Isten,
S a szigetekre vontam a fehér lepelt,
Szemhéjamon a két érem mint kagyló énekelt.
Fordította: Görgey Gábor

*

Dylan Thomas idegenül találta magát abban a társadalmi környezetben, ahová bejáratos lett. A következő öt év leforgása alatt két kötetben - Twenty Five Poems (1936 - Huszonöt vers); The Map
of Love (1939 - A szerelem mappája) - 41 verset közöl. Az utóbbiban prózai darabok is szerepelnek.

Különös egybeesés, hogy a Dylan Thomas költői munkásságának alkotói korszaka - a II. világháború és a rákövetkező évtized – Európa addigi legválságosabb, legnyugtalanabb periódusának történései alatt érik be.
Ennek a gondterhelt időnek figyelme kíséri Dylan Thomas utolsó tizennégy esztendejét. A teljes nyilvánosság előtt él Londonban vagy Oxfordban csakúgy, mint Amerikában vagy a walesi falucskában, Laugharne-ban (kedvenc „csónak otthonában”).
Közösségi költő: alkotó élményt jelent számára az elsötített utcán, a „leölt házak" körül kóválygó, társtalan, barbár rettegés, a háború minden szennye, csúfsága; inspirációval várja a hazai táj idillikus szépsége, a jámbor gémek és csillogó kagylók közt a lelkes természet társasága.
A második világháború alatt – mivel tényleges katonai szolgálatra alkalmatlan volt – a BBC megbízásából egy dokumentumfilmes csoporttal járta be a harctereket. A háború alatt alakult ki szenvedélye, a versfelolvasás és a játék a hangjával.
Legfőbb ihletője: a ráhallgatók mind népesebb publikuma; azok, akiket a modern technika, a városi civilizáció szerzett, toborzott köréje. Utánzásra méltóan gazdálkodott a széles körű erkölcsművelés gépi eszközeivel. Messzire ható szavalatai a BBC híres „Harmadik Program"-jában hangzottak el.

Az Októberi vers, melyet a 30. születésnapján, 1944 októberében írt, majd egy évvel később, 1945-ben az „Új versek” című rádióműsorban volt először hallható. Ez szólal meg Dylan Thomas előadásában a következő videón.
A beállítás ikonra kattintva, lehetőség van az automatikus fordításnál, a magyar nyelv kiválasztására is.

https://www.youtube.com/watch?v=EnoHCSU5yn8


Egymást érték előadásai Anglia és az Egyesült Államok egyetemein, kongresszusokon, irodalmi estéken, minden rendű-rangú pulpituson. Valóra vált a „romantikus" ifjúkori álom: Dylan Thomas személye egy nemzedék előtt a költő - foglalkozás és eszmény - megtestesítője, a fogalom eleven képmása lett. S a komolytalan örök-gyermek, az italos bohém, a „vén ripacs" pontosan tudta, mit vár tőle a nagy szerep. Átérezte és vállalta a költő felelősségét.

Felnőttkoromban újraolvastam, azt a régen vásárolt könyvet. Akkor már nem a gyermeki ártatlanság tükrében láttam a megjelenő képeket. Már tudtam, hogy a történetekben valóság és álom egybeolvad, és ezáltal keletkezik egy új, ám annál hitelesebb valóság. Látszólag könnyű kézzel írt darabokat olvasunk, ám ez a könnyűkezűség valójában csak látszat, a mondatok és a történetek ugyanis tökéletesen formáltak; egyetlen gramm fölösleg sincs. Szövegeiben, maguk a képek és a helyzetek viszont - külső vázuk mögött - olyan sűrűk és érzelemmel telítettek, hogy akár egy-egy versként is olvashatók.
 "Hirtelen tört az utcácskára a teljes sötétség, a falak összébb szorultak, és leguggoltak a háztetők. Amint itt bámészkodtam az idegen város sötét utcácskájában, óriásnak tűnt a füstös képű férfi, akit kalitkájában felhők öveznek, s a kopasz öregember havas fekete púppá korcsosult; és a sarokból fehér kezek ugrottak elő, láthatatlan kártyákkal."

*


Dylan Thomas 1953-ban halt meg, 39 évesen, idegenben. Amerikai kórteremben delírium végzett vele. Pályája - a szó minden értelmében - tragikusan szakadt meg. Ki tudja, mi válhatott volna még belőle, ha megéri! Képtelen próbálkozás lenne felbecsülni, mekkora értéket vitt a sírba Dylan Thomas. Vigasztaló tudat, hogy ami utána maradt, annak értékét így is megbecsülhetjük. Az életmű, minden durvaságával, kételyével, zűrzavarával - mint a tragikus sors – befejezett, mint a tragédia lezárhatatlan, örök mozgásban örvénylő. Állandó hatóerő.



Egyik kedvenc versem tőle:

Csöndben ne lépj az éjszakába át
Do not go gentle into that good night
Csöndben ne lépj az éjszakába át,
Szikrázzon vén korod, ha hull a nap.
Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.
A bölcs bár végül rendjén lát homályt,
Mert nem volt villám-cikázó ajak,
Csöndben nem lép az éjszakába át.
A jó, ki hullámüttön jajt kiált,
Hogy zöld öblön csepp tett is lángra kap,
Dúl-fúl, ha megszakad a napvilág.
A vad, ki naphoz kapkod s búg imát,
S ím késve eszmél: csupa kín a nap,
Csöndben nem lép az éjszakába árt.
A zord tudja, bár verje vaksiság,
Hogy lehet meteor-szemű ki vak,
Dúl-fúl, ha megszakad a napvilág.
Apám, míg lábad bús oromra hág,
Düh s könny között átkozd vagy áldd fiad.
Csöndben ne lépj az éjszakába át,
Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.
Nagy László fordítása



„A jó vers - vallotta és bizonyította Dylan Thomas - a valóság cselekvő része. A világ sohasem marad ugyanaz, ha egy jó vers hozzátevődött. A jó vers segítséget jelent a minden-ség formájának és értelmének átalakításában; mindenkit hozzásegít, hogy önmagáról s a környező világról való tudását kiterjessze."


Balogh István - Pontosan



Pontosan


Némely szerencsés alkotótársak, akik jelen lehettek a hatalmas orosz költő és  sok ezer angazsált plakát konstruálója, filmszínész és szövegkönyvíró, az örökös pártonkívüli Vlagyimir Vlagyimirovics Majakovszkij oly hosszan áhított és végre sikeres öngyilkossági kísérleténél, így emlékeztek a formabontó futurista utolsó szavaira:
– Ne lőjetek, elvtársak!
Mások, akik szintén ott lehettek a közízlést pofonütő, önpusztító eseményen, később megvallották minden apró részletre kíváncsi hallgatóiknak, döngő léptekkel érkezett a szent szobába a nagy szovjet alkotó, aki háromévi elmélet és gyakorlat után rávetette magát a szépirodalomra, büszkén megállt a vörös fal előtt, amelyet legalább száz golyó ütötte lyuk díszített, két kemény kezével széttárta mellén frissen vasalt, hófehér  ingét, körbetekintett jelen lévő hű barátai kíváncsi koszorúján, majd   imígyen idézték a szókrétával rajzoló dadaista végső megnyilatkozását:
– Ide lőjetek, elvtársak!
Megint mások, akik szintén jelen lehettek a világhírű művész polgárpukkasztó,  önkéntes és örökös száműzetésbe vonulásánál, azt hagyományozták az utókorra, Majakovszkijt két karjánál fogva ketten cipelték be a széles körökben szeretett és becsült Lubjanka Műintézet metamorfózisról elnevezett különteremébe, szeme üveges, feje bal vállára lóg, torkából különös hörgés röppen három puskacső felé, majd szájából véres nyál csurran gyűrött, vérfoltos ingére. Nem szólt egy szót sem, viszont a sokáig áhított és végre—valahára bekövetkezett   önmegsemmisítése megváltó sortüzének angyali eldördülése után, a kivirágzott síri csöndben a terem legsötétebb sarkából, mint hízott döglégy körberepült a rettenthetetlen zümmögés:
– Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog!
Viszont a kemény orosz télben, ha befagy a szent és mindent tudó Volga anyácska vize, vásott kölykök a jégre merészkednek, csizmájuk vasalt sarkával szikrázó aranykacsát rúgnak , amely egy pillanatra megelevenedik és azt suttogja:

– Kedves Vologyánk kívánsága beteljesedett. Haláláért senkit se okoljanak és kérem, hagyják a pletykákat! A megboldogult az ilyesmit szörnyen nem szerette!


Jánossy Zsuzsanna - Élj „nem" nélkül!



Élj „nem" nélkül

Míg előrehaladnánk, tisztázzuk, hogy a „nem" melyik értelméről fogunk beszélni. A tagadás = nem-ről fogok néhány fontos dolgot ajánlani az Olvasó figyelmébe. A „nem" negatív gondolatot, negatív érzéseket elindító kifejezés.
Kezdjük a legelején: a kisgyermekek leghamarabb a „nem" szót tanulják meg és mindenre oda is gügyögik, mert ők is ezt hallják a legtöbbször, mint: „nem szabad", „nem kell", „nem lehet", stb. Ahogy a gyerekek növekednek, a szülők tudják a legjobban, hogy mi „nem" jó nekik, például: „neked ez nem kell", „nem mehetsz", „nem lehetnek ilyen barátaid", „nem vagy képes", stb.
Aztán, telnek az évek és a lázadó tinédzser felnő és „végre megszabadul" otthonról, mert szabadon, a saját Életét akarja élni. Hamarosan találkozik a buktatókkal, a „nem tudom"–okkal.
Ez a folyamat így megy tovább és egyre több az elégedetlen-, a beteg-, a szegénységben tengődő-, a társadalomból kirekesztett ember. Az otthonról megszerzett „tudást", szokásokat, példákat viszik tovább, amelyeket a következő generáció lemásol, így az új társadalom is régi normák szerint, „nem" szerint él.
De mi van akkor, ha....
Térjünk vissza az elejére: a „nem" szó helyett magyarázzunk, állítsunk dolgokat, tényeket, például: a „ne menj oda” helyett „vigyázz, az meleg", „nem kell" helyett „neked már van ilyen babád", „ne vedd el" helyett „ez a kedvenc csészém", stb. Ezekkel a magyarázkodásokkal is azt sugalljuk, hogy „ne!" és a kisgyermek meg is érti.
Ahogy a gyermekek cseperednek, a szülők a legjobbat akarják nekik nyújtani és tudják, hogy hol vannak a gyermekeik képességeinek határai. Mondhatják a „nem csinálhatod" helyett, hogy „most más programunk van", letorkolás helyett „te jó gyerek vagy", ha nehezen megy a tanulás vagy hibát követ el: „meg tudod csinálni", „légy bátor" és a varázsszó: „szeretünk". Akár kérdezhetünk is a tagadás helyett, mint „már kinőtted a tavasszal vett pulcsit?", ha éppen újabb ruhavásárlási szándéka van.
Hagyni kell őket válaszolni, választani, döntéséket hozni. A gyermek egy személyiség és köztünk nevelkednie kell, megismernie a jót és a rosszat, különbséget tenni hasznos és nem fontos között. Ha nem hagyjuk őket tévedni, nem kell javítaniuk. Hogyan fogják legyőzni az élet küzdelmeit?
Az ilyen családban nevelkedett fiatal boldogan, tele reményekkel és kitűzött célokkal kezdi új életét, családot alapít és időnként meglátogatja szüleit. Az otthon töltött idő alatt nem hallotta a „nem"-et, így korlátozások nélkül neveli ő is saját gyermekeit.
Talán elvontnak tűnik, de hidd el, kedves Olvasó, hogy lehetséges. Próbáld ki saját magadon, arra koncentrálj, hogy ne használd a „nem"szót. Úgy fogalmazz, hogy állíts, magyarázz, legyen rá időd, mert, ha türelmet szánsz valakire, hozzád is türelmesek lesznek. Nem fognak megharagudni rád.
Tudom, sokszor a „nem" a nyers igazságot tartalmazza, de a „nem" negatív érzéseket indít el az emberekben és az egyikünknek sem hasznos. Miért mondjam azt, hogy „nem mentem el az ünnepségre, mert nem is volt kedvem", ha úgy is fogalmazhatok, hogy „annyi elfoglaltságom volt a délután, hogy estére teljesen elfáradtam". Egy kis találékonysággal diplomatikusan kihúzhatom magam a helyzetből.
Tudni kell „nem"-et mondani, akkor is, amikor úgy érezzük kihasználnak vagy már nem fér bele az időnkbe az, amire megkérnek. Ez esetben is hagyjuk ki a „nem"-et, fogalmazzuk annak az értelmét, például: „sajnálom, ma foglalt vagyok" vagy „köszönöm, hogy újból rám esett a választás, de a héten el leszek utazva", stb.
Egy vizsga során nem mondhatom, hogy „nem tudom”, „nem emlékszem”, már a „nem” megfogalmazása negatív érzéseket indít el és leblokkol, ugyanakkor a vizsgáztató ellenszenvét is sikerül megszerezni. A megijedés pillanatig tart, de parancsolnom kell az elmémnek, hogy inkább emlékezzen az adott témára és ne a "nem"-mel foglalkozzon. Magyarázkodjunk, amire emlékszünk. Azt fejtegessük.
Az állásinterjún nagyon fontos a kommunikáció, az értelmes mondatok összerakása, nem beszélhetünk tőmondatokban ugyanis, a kérdések úgy vannak megszerkesztve és úgy teszik fel, hogy a versenyzőnek módjában álljon véleményt formálni, kifejteni az álláspontjait, ismertetni szakmai előéletét, kifejezni elvárásait.
A „nem” kifejezés negatív érzést – előítéletet indít el az alkalmazóban és következik az elutasítás. Bárhogy próbálod otthon a tükör előtt begyakorolni a beszédedet, nem tudod milyen kérdéseket intéznek hozzád. Arra tanítsd meg magad, hogy fogalmazz "nem" nélkül.
Ha nincs tagadás, nem indul negatív gondolat, negatív érzés-sorozat, mint felindultság, bosszankodás, méreg, hisztéria, panaszkodás, harag, ehelyett tiszta lelkiismeret, megnyugvás, elégedettség, elfogadás, tisztelet, elismerés, öröm van. Mert, amit te adsz magadból, azt kapod vissza.
Mondanivalómat saját tapasztalataim inspirálják és őszintén, tiszta szívvel ajánlom neked is, hogy próbáld meg.
    Töröld ki a „nem” szót a szótáradból és meglátod, meg fogsz változni, megváltozik a világod és nem kétséges, hogy csakis jó irányba.


 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes