ÚJ TARTALMAK

Szinay Balázs - Ez is má' ír? – szerkesztői, tulajdonosi, üzleti szemmel



Rásó Attila Ez is má’ ír? – avagy baj-e, hogy egyre több az író, költő? című cikkét a KLIKKOUT.SK közölte nemrégiben. Írásában a Facebookot és az Instagramot manapság elárasztó vers és próza dömping hatását elemzi. A témához később artmarie írt kiegészítést kitérve többek közt a finanszírozás kérdésére is Ez is má’ ír? – egy másik megközelítés az író-költő dömpingre címmel. A megjelent cikkeket, a 2009 óta működő Láncolat Irodalmi Műhely alapítójaként, valamint a Comitatus Irodalmi Folyóirat főszerkesztőjeként szerkesztői, portáltulajdonosi szempontokkal egészíteném ki részben saját tapasztalataimra, részben más portáltulajdonosok beszámolóira alapozva.

SZIGETEK ÉS SZIGETLAKÓ DÖMPINGEZŐK

Többen még mindig a mainstream (ha már magyar irodalomról beszélünk egyébként illőbb volna magyarul meghatározni: fősodrású) és az amatőr irodalom rivalizálásáról beszélnek, noha, aki a szakmát viszonylag régebben követi már észrevehette, hogy ezek határai elmosódtak, szereplőik összekeveredtek. A két hírhedt tábor helyett sokkal inkább általában kisebb létszámú irodalmi szigetekről lehet beszélni, melyek saját érdekeiket szem előtt tartva, jellemzően más kezdeményezésekkel nem keveredve igyekeznek érvényesülni. A szigeteken pedig laknak húzóemberek (függetlenül attól, hogy mennyire értenek az irodalomhoz) és kevéssé ismert, vagy sikeres követők: tagok. Ezekből rengeteg van. Hogy mi végre, azt talán már senki se tudja? A Láncolat Irodalmi Műhely megalakulásakor szinte még senki nem publikált a Facebookon, pusztán néhány régebbi vagy újabb folyóirat oldalán, irodalmi portálon. Az összefogás az irodalomban akkor sem volt sokkal erőteljesebb, a különféle fórumok markánsan elhatárolódtak egymástól (emlékszem egyszer lelkes igyekezetemben létrehoztam egy külön portált csak portáltulajdonosok, főszerkesztők részére a hatékonyabb egyeztetés és összefogás reményében – hamar elhalt a kezdeményezés, néhány résztvevőn kívül senkiben sem volt szándék igazán összefogni), de lehetett tudni, hogy a különféle oldalakon viszonylag színvonalas irodalmi alkotásokat lehet olvasni. Aki felment az internetre és irodalmat akart közölni vagy olvasni, a működő portálok tartalmait böngészve rögtön visszajelzést kapott, hogy mi az a mérce, ami alkalmassá teszi őt a közlésre. Ez a működés késztette arra is, hogy önmagával szemben igényeket támasszon, netán tanulásra adja a fejét, ha a mércéhez illeszkedve valamit közölni szeretne. A mérce alapját nem pusztán a szerkesztők szubjektív megítélése, hanem az egyes műfaji sajátosságok adják. Vers például az, ami verstani szempontból is vers. A Facebook elterjedésével és térhódításával ez a kettős szűrő látszólag megszűnt. A könnyedén megosztható tartalmakat a műkedvelők által létrehozott csoportok és oldalak bejegyzéseit sem verstani, sem szerkesztői szűrésnek nem kell alávetni. Így bármire ráfogható, hogy vers, amit négysoros szövegezéssel tördeltek, van benne rímelés, vagy valami ahhoz hasonló dolog. A probléma pusztán az, hogy egy művészeti alkotás rangját a következő összetevők alkotják: szakmailag milyen színvonalú, megérint-e másokat, mennyi van belőle? – és a jó szonettekből is lehet egy idő után elég, sőt még sok is, az olyan szövegekről nem is beszélve, amik a mennyiséget növelik, ezáltal pedig ellehetetlenik a valódi művészeti alkotások érvényesülését. Hiszen ki az, aki hajlandó több száz verset végigbogarászni azért, hogy megtalálja azt a tízet, amely valódi irodalmi értéket képvisel (főleg ha ez nem is önkéntes választás, hanem egy hírfolyamon keresztül ömlesztve az arcunkba tolják)? Inkább leragadunk annál, ami utunkba akad, és pontosan így veszik el az irodalom értéke, tisztelete, az alázat az önérdek és önérvényesítés süllyesztőjében. A jó irodalmi szöveg olyan, mint a jó bor. Egy-egy szövegbe, mint a pohár borba belekóstolhatunk, ízlelgethetjük, átszűrhetjük magunkon, effektíve elmeditálhatunk rajta, míg egy üveg bortól legfeljebb lerészegedünk, de a másnaposságon felül semmilyen maradandó élményt nem hagy bennünk, egy idő után pedig unalmassá is válik.  Bár ahhoz vagyunk szokva, hogy manapság gyakorlatilag már bármit határtalanul, gátlások nélkül megtehetünk, ha erre módot teremtünk, hiszen nincs különösebb következménye annak, ha ezzel kárt okozunk – ma mindennel kapcsolatban toleránsak vagyunk –, de Rásó Attila fő kérdésfelvetésére reagálva visszakérdezek: az irodalomnak, a hagyományos irodalmi értékrendet képviselő műveknek milyen haszna van abból, hogy egyre többen írnak? Az irodalom ugyanis nem pusztán önmagában létezik, kifejezett céllal jött létre az írásbeliség kezdetén, és azóta is jól körvonalazható értékek áthagyományozására szolgál. Ha és amennyiben az írás nem jár együtt a szakmai múlt-, valamint a mesterség ismeretével, némi tehetséggel és a szakma iránti alázattal pusztán öncélú tevékenység. Márpedig az idők folyamán rendre felbukkanó és eltűnő tehetséggondozó műhelyek helyzete, megítélése, kihasználtsága nem feltétlenül arra mutat, hogy a tollat ragadók táborában a mesterség elsajátításának igénye, a tudatos értékteremtésre való törekvés szándéka lenne túlsúlyban. Valóban fontos a bíztatás, a támogató attitűd, amennyiben ez a szakma irányába is él.

A FINANSZÍROZÁSRÓL

Támogatások: Természetesen beszélhetünk arról, hogy milyen jó lenne, ha irodalmi üzérkedéseinket az állam, különféle alapítványok, vagy gazdag unatkozó milliomosok finanszíroznák… De ugye nem gondoljuk komolyan, hogy a rendelkezésre álló források, illetve a kapcsolódó igény és szándék minden, a palettán előforduló tevékenység finanszírozási lehetőségét tűkön ülve várja? Nem, a legtöbbet nem. Erre se szándék, se anyagi kapacitás nincs. Esetleg sorrend és várólista. Az se színvonaltól, inkább hovatartozástól és kapcsolati érdekeltségtől függően. A kulcsszó pedig az, hogy: függően, vagyis relatív függetlenségünket feladva, beleszólási jogot, hatalomgyakorlást engedve.
Önfinanszírozás: E helyzetben az ókor óta bevált megoldás az alulról jövő, önfinanszírozási alapú kezdeményezés. Korábban az ilyeneket önsegélyező egyleteknek hívták. A megoldás lényege: egy előre meghatározott cél,  vagy tevékenység érdekében csoportosulást hoznak létre a tevékenységet pedig a tagok önkéntes befizetéseiből finanszírozzák. Ha valaki egy pályázati kiírásban nevezési díjat ad meg vagy egy kiadványhoz hozzájárulási díjat kér, gyakorlatilag alkalmilag vagy hosszabb távra egy ilyen közösséget hív életre. Igazságtalan vagy inkorrekt ez? Nem. Aki nem akar, nem vesz részt benne. De nézzük meg az önfinanszírozás vs. ingyenesség megítélési szempontjait egy kicsit részletesebben: 
A Láncolat Műhely közel 9 év alatt mintegy 2500 szerző művét jelentette meg elektronikusan, nyomtatásban, vagy hangzó anyag formájában. Egy-egy szerzőét akár több alkalommal is. Ez idő alatt hozzávetőlegesen 30 nyomtatott és hangzó kiadvány készült el (melyek nagyrésze elérhető elektronikus, letölthető formátumban is, hiszen a cél sose az volt, hogy  a szerzők és az érdeklődők vagyonokat fizessenek a különféle anyagok elvolvasásáért, meghallgatásáért). A hozzánk forduló alkotók munkáiból 2014-ben kiállítás is készült. Az első 5 évben a kiadványok elkészítésének összegét szinte kizárólag én finanszíroztam saját zsebből. Később ugyan esetenként kértünk a szerzőktől hozzájárulási díjat, de némely kiadvány típus esetében rendszeres problémaként jelentkezett, hogy a nevezett összeget többen nem fizették meg, vagy az olyan csekély volt, hogy önmagában nem is lehetett elegendő az elkészítés megfinanszírozásához, így ismét csak saját zsebbe kellett nyúlni a hiányzó összeg pótlásáért. Noha többen azt gondolják, hogy az irodalmi szervezés, vagy a kiadványszerkesztés hatalmas üzlet annak, aki csinálja, nagyon kevés esettel találkoztam, aki átgondolta volna akár a fentieket, vagy azt, hogy vajon egy szerkesztő számára ez mennyi időráfordítással, háttérmunkával, egyszóval áldozattal jár, és rákérdezett, hogy adott esetben hozzá tud-e járulni valami fajta tevőleges segítséggel a folyamathoz? Aki összeadja az ezzel töltött munkaórák, stúdió díjak, terembérlések, utazások, ügyintézések valós pénzbeli ellenértnek összegét könnyen ráébredhet arra, hogy az elkért hozzájárulási díjak összege töredéke annak, amennyibe ez a készítőnek voltaképpen kerül.  Ezzel szemben a szerkesztőkön csattan az ostor, ha nyomdahiba fordul elő, a kiadvány nem készül el időben, vagy a posta elherdálja a kiküldött anyagot, esetleg más probléma merül fel, példának okáért a szerkesztő betegeskedését, élethelyzetének változását érintően… A válaszokra gyakorlatilag senki nem kíváncsi. Rögtön nemtörődömségre, gyanúra, átverés feltételezésére ad okot, ha valaki bármilyen ügyből kifolyólag nem áll rendelkezésre azonnal a Facebookon, nem olvassa gyakran beérkező leveleit, vagy éppen a több tucat aktuális egyeztetést közepette figyelmetlenségből nem válaszol egy levélre, mert az egyszerűen elveszik a többi között. Ezeket is figyelembe véve indokoltabb kérdésnek tűnik az, szerzőként miért is várjuk el, hogy minden lehetőség teljesen ingyenesen, befektetés nélkül az ölünkbe hulljon, figyelmen kívül hagyva, hogy ez másnak mennyibe kerül? Akár hobby, akár professzionális szinten űz valaki egy tevékenységet, arra minden ágazatban kisebb-nagyobb összeget időnként költenie kell, miért pont az irodalom lenne kivétel? Az évek során nem egy szerkesztőt, irodalmi portál vezetőt láttam, aki éppen ezek miatt hagyott fel a kiadványok elkészítésével, vagy zárta le irodalmi tevékenységét. Hozzáteszem jómagam is, mint szerző jártam úgy, hogy némely kiadvány elkészültéről fél évig nem kaptam hírt, mire kiderült, hogy a szerkesztő betegsége miatt lehetetlenné vált az időben történő elkészítés… Más esetben egy cikkem, vagy velem készült interjú megjelenéséről nem tájékoztattak… De előbb mindig kérdeztem, nem következtettem, a kialakult helyzetben pedig tiszteletben tartottam a szerkesztő státuszát.

S HA NEM PÉNZ, HANEM MÁS…MONDJUK HÁLA…

Az elmúlt évtized folyamán is több, esetenként igen nívós irodalmi műhellyel lehetett találkozni, mely tehetséggondozásra adta a fejét. Szerkesztők, kritikusok, tapasztalt tanáremberek vállalkoztak rá, hogy a hozzájuk fordulóknak gyakran teljesen ingyenes szakmai tanácsot, segítséget nyújtsanak, műveikből kiadványokat szerkesszenek, vagy őket népszerűsítő irodalmi rendezvényeket szervezzenek. Az önzetlen szándék ellenére a gyakorlati tapasztalat az, hogy ezt a lehetőséget az írótársadalom viszonylag kis szegmense kezeli helyén és értékeli kellőképpen.  Jómagam, a Láncolat Irodalmi Műhely alapítójaként beszámolhatók arról, hogy több száz szerzővel sikerült együtt dolgozni viszonylag hosszú időn keresztül. Volt, akikkel évekig, másokkal néhány kiadvány erejéig, alkalmilag. Igazi sikerélményként könyvelhető el az eset, ha egy versét elsőként nálunk közlő szerzőből pár év alatt gyakorlatilag professzionális szerző vált. Rengetegre rúg a köszönőlevelek és sikeres kezdeményezéseket elismerők száma, ugyanakkor halmazatilag sokkal több a relatív csalódásoké is. Persze nem ezen van a hangsúly, de elgondolkodtató és megemlítendő, főként, hogy általános tapasztalatról beszélünk, más portálok és folyóiratok szerkesztői gárdáit is kikérdezve.
A legtöbb szerző nem tanulni és egy közösség tagjává válni érkezik egy műhelybe, csak addig van jelen, amíg számára kielégítő figyelemhez, érdekes lehetőségekhez jut. Aztán, ha nem keressük, ő se „bánt” minket. A közösségek szervezőmunkájában voltaképpen igen kevesen vesznek részt, a műhelyek tényleges népszerűsítését a tagok töredéke vállalja fel. A támogatást és a segítséget viszont természetesnek tartják, aztán dolguk végeztével, vagy egy őket ért viszonylagosan személyüket sértő atrocitás esetén nem ritkán köszönés nélkül tovább állnak, egyszerűen közösséget váltanak, talán még a korábbi közeg rossz hírét is keltve.  Persze valahol érthető, ilyen társadalomban élünk, de nem éppen a magát értelmiségiként definiáló közösségnek kéne példát mutatnia?  Folytonos elemzés tárgya, hogy az irodalomban miért nincs kellő mértékű összefogás. A válasz az egyénben rejlik. Mindenki a saját szerzői magatartásával tesz hozzá a nagy egészhez. Az pedig valahol ott kezdődne, hogy ha egy helyen valamit kapok, megköszönöm, esetleg teszek egy kölcsönös gesztust, netán magamtól is beleteszek valamit a közösbe. Sajnos lehetett látni olyan irodalmi szerkesztőket, akik éveken keresztül foglalkoztak más szerzők műveinek, munkásságának menedzselésével, míg a sajátjukkal egyáltalán nem, ugyanakkor mások sem az övékével. Esetenként úgy maradtak effektíve ismeretlen szerzők, hogy bár több ezren tudtak róla, hogy ők írnak, a szakmájukhoz értettek, de kölcsönös támogatás és népszerűsítés híján munkájuk a feledés homályába veszett. Évekkel ez előtt volt szerencsém az egyik ilyen szerkesztővel személyesen is szót váltani, aki gyakorlatilag fel is vetette a kérdést: – több száz embernek segítettem az évek folyamán, de, ha nem tudnám kifizetni valami miatt az albérletemet következő hónapban, egy ember se lenne, aki befogadna. És a maga idejében relatíve népszerű szerkesztőről beszélünk, akit a felszínen látszólag sokan szerettek. Azt gondolom, hogy ez az igazán szomorú. Ugyanis az irodalom egyik lényegi funkciója közösségteremtő ereje által nyilvánul meg (emlékezzünk csak, forradalom is épült már rá). Az irodalom valódi emberi tartalom nélkül pusztán önszórakoztató szöveghalmozás. Úgy gondolom, hogy azok irányába, akik bármilyen módon is szerkesztéssel, tehetséggondozással, az irodalom népszerűsítésével próbálkoznak elsősorban, és mindenek előtt hála és némi megelőlegezett tisztelet jár. Ha más nem azért, mert felvállalnak egy olyan vezetői és / vagy érdekképviselői szerepkört, amit a legtöbb társuk nem. Teszik ezt ingyen, pénzért? – szinte teljesen mindegy. A lényeg, hogy lehetőleg tartós és pozitív nyomot hagyjunk egymásban.




Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes