ÚJ TARTALMAK

Halasi Miklós - Egyperces pillanatok - Helyfoglaló




Elégedetten nyúltam el a parton, behunytam a szemem. A nap forrón sütött, ezért inkább az árnyékba feküdtem, bár a sugarak néha ott is elértek a faleveleken keresztül. A hullámok csobbanása a fülembe kúszott, elringatta, zsongatta az agyam.
Kinyíltak az érzékeim: orromba a frissen sütött lángos illata kúszott, néha főtt kukorica illatával vegyült. A hullámok hangjait a nyaralók zsongása, beszélgetése szakította meg. Néha gyerekordítás tette élvezetesebbé a melankóliát, máskor vihogó tinilányok tárgyalták ki az előző napi estét. A nyár utolsó napjain annyian voltak a víz mellett, mintha csak július közepe lenne.
– Már ne haragudj, de a helyemen fekszel! – szólalt meg egy női hang felettem.
Kinyitottam a szemem, hunyorogtam a hirtelen fénytől és felnéztem. „Nekem szóltak vagy valaki másnak?” – futott át az agyamban a gondolat. Egy kalapos, középkorú hölgy állt mellettem napszemüvegben, csípőre tett kézzel, vállán táskával.
– Elnézést! – nyögtem, ahogy felültem. – Hogy hol fekszem?
– A helyemen! – szólt határozottan a szőkeség és a táskáját határozottan mellém dobta le a fűbe.
– Már bocsánat – néztem körbe –, de számtalan hely van körülöttem.
Úgy éreztem magam, mintha egy üres buszon foglaltam volna el más helyét. Nem értettem, hogy miért nem fekszik máshová, hiszen a parton egy csomó üres terület volt. Miért pont én vagyok útban?
– Igen, van pár hely, de itt én szoktam feküdni! – nagyon ragaszkodott a helyéhez a nő, egyre türelmetlenebbül várta, hogy távozzak.
– Rendben, de én nem szeretnék átpakolni máshová. Én voltam itt előbb!
– Az lehet, de ez az én helyem! – kötötte az ebet a karóhoz. Látva a makacsságát, egyre jobban kezdtem ragaszkodni a birtokomhoz:
– Nincs kiírva, hogy ez a zöld fűszál itt ni, ez foglalt lenne. Van itt valahol egy tábla netán?
– Nem csak ez a fűszál, hanem ez a sok! – mutatott körém. Eszem ágában sem volt felállni, és amíg a törölközőmön ültem, addig biztosan uraltam a kis földdarabot.
– Miért pont ide? Miért az én helyemre? – kérdeztem hunyorogva. Láttam, hogy lassan elveszti a türelmét.
– Mert erre jön az árnyék és nem akarok leégni.
– Én sem akarok, ezért ültem ide – vontam meg a vállam. Látta, hogy nem sokra megy velem, ezért leguggolt elém, a szemüvegét levéve, szúrósan nézett a szemembe:
– Jobb, ha nem szórakozol velem!
– Pedig jobb lenne, ha szórakoznék – vigyorogtam. – De tudod mit? Átadom a helyem, viszont valamit, valamiért...
A következő pillanatban elkaptam a fejét, a kalapját levertem, kibillent a guggolásból és térdre esett. Finoman és szenvedélyesen csókoltam meg a párom.



Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes