ÚJ TARTALMAK

VERSEK

ESSZÉK

Könyv-, film-, zenekritika, ajánló

?max-results=10&orderby=published&alt=json-in-script&callback=showrecentsidebar\"><\/script>");

B. Tóth Klára - Iránykérdés az életfa kapcsán




Iránykérdés az életfa kapcsán

Ahogy a buraként fölénk magasodó banánfa másfél méteres leveleivel betölti az étkezőnk terét, hatalmas levelei védőn hajolnak az ebédlőasztal fölé, a fa égre mutató oszlopként utat nyit fölfelé, szinte átfúrja a mennyezetet, megteremti a szakrális teret, mint egy vertikális tengely, az Isten és ember közti kapcsolat szimbólumként emelkedettebbé varázsolja a nyűgös hétköznapokat.
Az Életfa motívumát a legtöbb kultúrában megtaláljuk, a bibliai teremtéstörténetben a jó és rossz tudásának fája mellett, megtaláljuk az óind Rig Védában, az ókori görög és római mítoszokban, egyiptomi, mezopotámiai ábrázolásokon. A templomok elődei, a szent ligetek közepére fát ültettek, aminek misztikus jelentést tulajdonítottak, szentként tisztelték. A kolostorudvarok is őrzik a szent ligetek emlékét, a négy, egymást keresztező út, (a paradicsomi négy folyó, vagy a világ teljessége) metszéspontjába ültetett fával. Tavasztól őszig mi is kiültetjük a banánfánkat a kert közepére, a gránátalma, füge, rozmaring, babérbokor és az akantuszcserje közé, az életfa-világtengely helyzet mintegy megszenteli, szakralizálja a kertet, elmélyültebb gondolatokra inspirál. Az ószövetségi prófétáknál a fügefa is a meditáció és imádság színhelye, mert azt tartották a paradicsomkerti jó és rossz tudásának fája tiltott gyümölcsének.
A perzsa paradicsom-motívumos szőnyegek is a kert szent fáit idézik. A mezopotámiai Zikkuratok, a mesterséges szent hegyek teraszos ligeteiben az örökzöld ciprusok a halált és a feltámadást, a gyümölcsfák az életet és a termékenységet fejezik ki. Az ó- indiai eredetű sakkjáték is a paradicsomkertet ábrázolja, mint világmodellt, ahol a jó és a rossz küzdelme zajlik. Az Életfa szimbolikája egyrészt saját magunkat fejezi ki, a szellem, lélek, test egységét, másfelől a transzcendenciát. Jung szerint:
" A fa a sötétségben felragyogó középpont látomása, ahol minden út összefut, vagyis a világmindenség misztikus középpontja."
A Világfa motívuma az egész világon elterjedt, de a fa ágai közt a nap és a hold ábrázolása szkíta-hun hitvilágra jellemző. A hun világfa tetején az Egek Ura lakik, őt általában sólyom képében ábrázolják. A fa baloldalán felül a Hold birodalma van, ahol mitikus táltosállatok laknak. A Holdat a Boldogasszony jelképezi. A meghalt és még meg nem született lelkek madártestben élnek az ágak között.
A székelykapuk díszítésén, a kapuzábén mindig szerepel az életfa vagy világfa, a nap és a hold, sokszor az alvilág, mint gyökér, a földi világ, mint virágzó fa, és a felvilág az égitestekkel, csillagokkal. A madármotívum szintén fontos elem, közvetítő ég és föld között. A szkíta-hun ősi egyistenhit - amit a nap szimbolizál - maradványa a csíksomlyói búcsú, ahol zarándokok százezrei várják együtt a felkelő napot, miközben a székelyek ősi istennőjéhez, a Babba Máriához, vagyis Boldogasszonyhoz  imádkoznak. Obrusánszky Borbála írja Szkíta-magyar múltunk ragyogása című könyvében, hogy a Kaukázusban minden nyáron fölmásznak a háromezer méter magas Babadag hegyre, ahol megvárják a napfelkeltét. Ez az ősi hitvilág él tovább napkorong, napforgó ábrázolásában a székelykapukon. Szakrális jegyek, nap, hold, csillag  található  az erdélyi újkeletű vaskapukon is, de még pajták fa nagykapuján is láttam csillagot. A szakrális jel mintegy az égiek oltalmába helyezi az épületet.
A lakodalmi kalács szintén többletjelentést hordoz. Erdélyben prémes kalácsnak hívták a székelyek és beleszúrt faággal, vagyis életfával díszítették. Az életfa, termőfa-állítás szokásából eredeztethető a karácsonyfa is. Még a 19. században is állítottak cserépbe szúrt gledicsiaágat, aminek törzsére spirálisan színes papírszalagokat csavartak, tüskéire arany diót, almát szúrtak, utalva a bűnbeesés kígyójára és a tiltott gyümölcsre.
Az ősmagyar ételkultúra is a világfa hármas jelképrendszerét fejezte ki. Az égi világot a fán termett gyümölcsök, a szőlő, alma, levél, virág és méz, a földi világot az állat húsa, fűszerek, gombák, a földalatti világot a gumók, gyökerek, hagymák jelképezték, tehát az ősi áldozati ételünk a világszerte közkedvelt étel-hungarikum, a gulyásleves őse.
A bibliai Jelenések Könyvében is szó van az Élet Fájáról: … középen van az élet fája… a fa levelei a népek gyógyítására valók. (Jel 22,2.) Boldogok, akik  megmossák ruhájukat, mert joguk lesz az élet fájához. (Jel.22,14.) Szent Bonaventura, 13. századi ferences szerzetes imája világossá teszi az Élet fája Krisztus-párhuzamát: „Add meg nekünk a bölcsesség Lelkét, hogy az élet fájának, aki Te vagy igazában, gyümölcsét, éltető ízét megízleljük.”
Az Életfa fogalmának mai, spirituális megközelítéseire példa Csontváry szimbolikus festménye, a Magányos cédrus, amelynek a lombkoronája is rejtélyekkel van tele. Magasabb dimenzióra utal Lator László Magányos cédrus című verse is, amely így végződik:

Úgy fekszik, préselődik gallyra gally,
a zöld korona eleven radar,
fogja s szórja egy valahányadik
dimenzió hullámveréseit.

Pap Gábor művészettörténész olvasatában a Magányos Cédrust a Halál Fájaként festette meg Csontváry, a Zarándolkás a cédrusokhoz Libanonban című festményét az Élet Fájaként, ahol a Fény birodalmának fiai sorakoznak fel a mitikus Fa körül, ami a Tejútrendszerből eredő életminőséget interpretálja a vizualitás nyelvén. Életfa-minőségre utal többek közt az ágak madárformává formálódása is, ahogy ezt a madár-vonatkozást szinte minden életfa-ábrázoláson megtaláljuk.
A gyügyei kazettás mennyezet életfája ennek párhuzamaként értelmezhető, ezt is, mint a legtöbb kazettás mennyezet képi jelentéseit a fény olvassa le, ahogy különböző napszakokban és évszakokban a sötétkamra elve alapján rávilágít az ünnepkörök aktuális motívumaira. (forrás: Pap Gábor. A Napút festője)
Szent Bonaventura működése óta egyre gyakoribb lett Krisztus keresztjét, mint élőfát ábrázolni. Ezeken a műveken a kereszt kihajt, levelei, ahogy János evangélista látomásában írja, a népek gyógyítására szolgálnak. A gyöngyöspatai Jesse fáját is ilyen gyógyító levelek borították eredetileg. talán ezért húzogatták ki őket a hívek, ma már ez levele sincs, csak a csapolás helye látszik körben.
Több magyar népdal őrizte meg a világfát, mint Krisztus megszemélyesítését:

Ég szülte földet,
föld szülte fát,
fa szülte ágát,
ág szülte bimbaját,
bimbaja szülte virágát....

A paradicsom mezejibe kezdetű népdalban a termőfa, mint Krisztus keresztjének szimbóluma jelenik meg:

Én nem láttam szebb termőfát,
mint Úrjézus keresztfáját,
mer' az vérrel virágozik,
szentlélekkel gyümölcsözik.

Az Élő, Cselekvő Kereszt ikonográfiai ábrázolására legizgalmasabb példa a zsegrai templomban lévő Golgota-ábrázolás, ami a megváltás tetteit sorolja fel. Jézus egy zöldellő, virágzó keresztfán függ, hiszen a keresztáldozata folytán életfájává változott. A Zynagogát megszemélyesítő nőalakot a keresztfából kinyúló kéz leszúrja, ami azt fejezi ki, hogy befejeződött az ószövetség. A Mennyek kapuját viszont kinyitja egy kéz, ami a kereszt jobb oldalából nyúlik ki. Az Ecclesia egy négyfejű állaton ül, ami a négy evangélistára utal. Alul a bűnbeesés és a kiűzetés jelenete látható.
Az angliai Norfolk mellett a tengerparton nemrég találtak egy fatörzsekkel körülhatárolt kört, közepén egy gyökerével fölfelé állított, Kr.e. 2050-ből származó fatörzset, ahol a feltételezések szerint egy előkelő tetemét helyezték el. Ez némely ausztrál törzseknél és az észak-amerikai síksági indiánoknál  tapasztalt szokással magyarázható, ahol a magas fák ágai közé tették ki a halottat, hogy így biztosítva legyen az átjárás a Föld és az Ég között. (Forrás: Bryan Sentance: A fa és az ember)
Jézus az Újszövetségben sokszor hozza fel a szőlő-hasonlatot, gyakran beszél példázatokban, hogy szemléletessé tegye a mondanivalóját. A református úrasztali terítőkön gyakori a szőlőábrázolás, fa-szerű növény közepén egy nagyobb termés, körülötte kisebb szőlőfürtök, körülötte növényi díszítések, tehát ez is a paradicsomkert modellje.
Vegyük észre elődeink mindennapos használati tárgyaikba épített üzenetét, az ősi tudást, amit évezredek óta ismernek és beépítették jelrendszerükbe, hogy nekünk, kései utódaiknak elmondhassák, az élet nem ér véget a halál után, az ember legfőbb kérdéseiben a transzcendens irány jelenti az igazi távlatot.


2014 július 4.  B.Tóth Klára


Képen: Életfa - Frances Green




Markovics Anita verse - Alakváltó




Alakváltó

Szeretőre lelt ím a lány! S benne
rég halott apját fogja kézen. Bár
öntudatlanul: ösztöne vitte, hiszen
emlék és illat már rég nem él,
az ujj, az arc, az alak nem dereng,
nincs fénykép, mi őt őrizné,
csupán egy árny dereng az idők ködén át sután,
s egy palló, mi csúszós volt s mohás.
A tó pangó hal-illata lágyan lebegett
a kert alatt, ahol dús jegenyék ágai közt esett
magas dombok szántásai mögé ékelődve esténként a nap,
úgy piroslott s pislogott, akár a ribizke.
Galacsint gyúrtam, éppen ahogyan most
férfim kezét fogom. Mikor e pallón átvisz, az olyan,
mintha megébredne gyerekkorom, s átlépné ő velem
ugyanazt a tavat, amit már oly sok élet óta ismerek.
Megyünk, megyünk, kéz a kézben, én nem tudom, mióta már.
Néha én vagyok a lány, néha ő a férfi, máskor
cserélünk, ő az anyám, én az apja,
volt hogy testvér, jóbarát. Mindegy is!
Megyünk át a pallón, ide s tova, olykor
összefúrva homlokot és orrbegyet,
hajunk közös sátrában érnek titokzatos lehelletű reggelek,
tartunk valahova egy misztikus nagy ölelésben,
hiába morognak körülöttünk a vad hegyek.




Suba Patrícia - Emlékfoszlányok






Fáradt vagyok. A kórházi fehér hálóingem van rajtam, szinte eltűnik benne a vékony alakom. Lassan a tükör elé lépek. Nagy, egész alakos tükör. Kerete nincs, úgy feszül a falon, mint egy csupasz ajtó. Hívogat, titkokat rejt, de félek ettől. Olyan titkokat mutatna meg, amelyeket nem akarok tudni.
„Nézd a tükröt, törj össze, hogy újjá szüless!" Mint egy mantrát mondogatom magamnak, már nem is emlékszem hol olvastam. A gondolat belém ivódott.
Nézem a tükröt, a képek összemosódnak, már csak a szememet látom, lassan fiatalodom.
„Nézd a tükröt! Emlékezz!”
Huszonöt éves vagyok: idegen vagyok. Fénytelen szem, mosolytalan száj, hosszú kócos haj. Nem akarok emlékezni, az ürességbe vágyom. A hang a fejemben nem hagyja. Idegen vagyok. „Nézd a tükröt! Lebegek.”
Huszonnégy éves vagyok: utazom. Gyógyszeres fiolák körülöttem. Üres nyugtatós dobozok. Most már egyikbe sincs egy szem se. Hangosan koppannak a padlón, miután egyesével kiürítem őket. Utazom.
„Nézd a tükröt! Repedezik.”
Tizenhat éves vagyok: hideg van az utcán. Ruhám alig takar valamit. Kezek nyúlnak felém. Ismeretlen emberek teste fonódik össze az enyémmel. A levegő fülledt, fojtogat. Ilyenkor van mit enni és meleg takaró vár. Hideg van az utcán.
„Nézd a tükröt! Nem akarom!”
Kilenc éves vagyok: apa jön. Apa mindig jön a naplementével együtt. Félelmet és fájdalmat hoz magával. Kicsi csillagnak, galambomnak hív. Elmondja, mennyire szeret. Némán hallgatok, és a plafonon számolom a repedéseket, hátha eltűnik az egyikbe. Nem. Apa jön. „Nézd a tükröt! Zuhanok.”
Öt éves vagyok: hallom közeledik. Legjobb barátom a nadrágszíj, mindig velem van. Fáj. Törődik velem. Néha bújócskázunk. Bármit teszek, megtalál. Hallom közeledik. Szúrást érzek a karomban. Gyengéd kezek lefektetnek, betakarnak. Összetörtem. Ahogy a nyugtató szétárad bennem, úgy születek újjá. Sikerült.
– Nézd a tükröt – suttogom, miközben eltűnik a fájdalom és az emlékek. Boldogság ölel körbe, nincs semmi, csak az az üresség, amelyben egyedül vagyok.


Suba Patrícia - Második esély





Boldogan szorítom magamhoz kislányomat. Kilenc hónap után végre érezhettem kis teste melegét. Picike és sápadt, de én csak a szépségét látom. Szőke kis piheként simulnak fejére apró szőke tincsei. Zöld szemei álmosan pislognak. Boldog fáradtsággal mosolygok férjemre, akinek látom az örömöt és büszkeséget arcán. Gyengéden átölel, amikor kislányomat elviszik megvizsgálni.
Aggodalmat látok az ápolókon, de nem merek semmit kérdezni, nehogy kiszakítsanak a rózsaszín ködből, amelyben lebegek. Este várakozón figyelem az ajtót, mikor hozzák már a kislányomat, helyette azonban az orvos lép be, komor arckifejezéssel.
– Epevezetékei nem megfelelően működnek, a máj nem tud kiválasztani, ez pedig rövid időn belül teljesen tönkreteszi a szervet, végzetes következményeket vonva maga után – közli az orvos a diagnózist. Donort keresnek, különben meghal.
Zokogva fúrom a fejem a nagy kórházi párnába, nem akarom hallani. Mintha attól nem létezne. Egész éjszaka a plafont bámulom, nem érzékelem magam körül a külvilágot. Két szó ismétlődik a fejemben: donor, remény. Kapaszkodok ebbe a két szóba és minden mást kizárok.
Másnap páromat teljesen összetörve fogadom. Kialvatlan szemekkel, üveges tekintettel nézek el mellette. Nem vagyok hajlandó tudomásul venni a valóságot. Nem hagyja, hogy a letargiában ragadjak. Kényszerít, hogy szembenézzek a valósággal. Nem akarom meghallani! Összetörök az igazság súlya alatt, de egy percig nem gondolok arra, hogy feladjam. Saját májamat akarom felajánlani, de azt mondják, nagyon kockázatos. Várjunk még, van egy kis időnk, az első helyen áll a donor listán.
Inkubátorba került, súlyosan besárgult. Csövek lógnak pici testéből, elveszik köztük. Az egész napot végigalussza. Szoptatni sem tudom, gyenge hozzá. Három óránként imádkozom bele annyi tápszert, hogy elkerülje az infúziót. Sajnos egyre nehezebben megy.
Barátnőm többször meglátogat, de nem lesz jobb. Tragédiával küzd ő is. Férjét és kisfiát baleset érte. Nem tudom feldolgozni az újabb tragédiát. Tímea olyan nekem, mintha a testvérem lenne. Látom, ahogy emészti magát, többször elmondja, bárcsak cserélhetne a kislányommal, boldogan menne el. Szólni sem tudok, nem mondhatom, bármit megadnék azért, hogy gyermekem velem legyen. Talán sejti gondolataimat. Búcsúzásként átölel, miközben fülembe súgja:
– Ne félj, minden rendben lesz. Szeretlek.
Ketten maradunk a szobában, nem zavar senki. Hallgatom a légzésfigyelő egyenletes csipogását. Mintha az idő múlását jeleznék a halk hangok. Bámulom a fehér falakon lévő mesefigurákat, fohászkodom, hogy segítsenek. Mickey egér biztatóan mosolyog rám. A kék függönyön át is látom, kint ragyogóan süt a Nap, behallatszik a madarak csicsergése; néha egy-egy apró madár a párkányra röppen, mintha csak jókívánságát hozna. Kislányom állapota egyre rosszabb. Elkezdődik a versenyfutás az idővel.
El kell hagynom a kórházat. Gyermekem nélkül nem akarom! Nem vihetem haza, állapota annyira súlyos. Májamat sem adhatom, nem egyezik a vércsoportunk. Könnyek között hagyom ott. A fájdalom, amikor kilépek a kórház kapuján, belém ivódik és rettegéssel társul. Mi lesz, ha nem látom többé?
Nem bírom tovább. Nem eszem, nem alszom, nem létezem. Egész nap a telefont bűvölőm, hogy szólaljon meg, találtak donort. Párom kétségbeesve nézi, ahogy napról-napra tűnik el belőlem az élet. Bármit tesz, nem segít. Átnézek rajta, látni sem akarom az igyekezetét, a fájdalmát, mégis makacsul kitart mellettem. Éjszakánként nem hagyja, hogy elforduljak tőle. Addig ölel, amíg álomba nem sírom magam. A remény tart életben. A remény és a fájdalom, amely napról napra nagyobb lesz. Nem adhatom fel, ha feladom, elveszítem! Azon imádkozom, valaki meghaljon és a májával életet mentsen. Nem érzek bűntudatot. Nem engedhetem meg magamnak. Fogytán az idő. Az utolsó órában vagyunk.
Zokogva kapaszkodom férjembe, együtt sírunk. Próbálunk egymásnak erőt adni. Nem segít semmi! Vége van! „Nincs donor, nincs több idő. Menjünk be elbúcsúzni.” Két mondat a telefonon keresztül, amely megöli az embert. Reszkető kezekkel öltözök fel. Nem hiszem el, amit mondtak! Nem veszíthetem el! Útközben meg-megállok, testemet rázza a zokogás. A nagy, fehér épület, amely egykor a boldogságomat jelképezte, most fenyegetőnek tűnik. Megszólal a telefonom, amikor belépünk a kapun. Barátnőm főbérlője telefonál. Tímeát holtan találták a lakásban. Öngyilkos lett. Forog velem a világ.
Az osztály felé tartva egy nővér rohan felénk, szeme tündököl mosolyától:
– Jöjjenek gyorsan! Úton van a donorszerv. Töltsék ki a papírokat.
Hirtelen újra látom magam körül a világot, érzékelem a színeket, hangokat, férjem ölelő, reszkető karját.
A folyosón lévő nagy nyüzsgés eddig fel se tűnt. Orvosok rohannak a műtőbe, nővérek tolják be utánuk a kislányomat. Odarohanok hozzá. Nagyon pici és nagyon sápadt, de él! Legszívesebben magamhoz ölelném, de nem vehetem ki az inkubátorból. Valaki egy borítékot nyom a kezembe. Megismerem Tímea kézírását. Néhány mondat áll a nekem írt levélben: „mondtam, hogy minden rendben lesz, boldog vagyok és már te is.” Ájultan esem össze.


Balku László - Celeb születik (1. rész)






A hajlott hátú öregasszony botját maga előtt lengetve tört utat magának a TV-csatorna székháza előtti téren összeverődött tömegben. Bal kezével bevásárló kocsit húzott maga után - csöppet sem zavarta, hogy kereke lábak tucatjain gázol át.
– Mi történt? Baleset? Rosszul lett valaki? – kérdezgette folyamatosan.
– Rossz irányba megy mama, a temető arra van! – mutatott az egyik utca felé egy fekete trikós, kopasz izompacsirta. Szavaira többen harsány röhögésben törtek ki.
– De nagy paraszt vagy! – torkolta le a kopaszt egy harmincas nő; az viszont a legkevésbé sem mutatott megbánást, tovább vigyorgott a saját otromba viccén.
– Casting van, nénikém – válaszolt végre az öregasszony kérdésére egy lángvörösre festett hajú lány.
– Kászting? Hát az meg mi a csoda? – nézett érdeklődve a lányra a néni. Az zavartan pislogott; látszott rajta, hogy nem tudja a szó magyar megfelelőjét.
– Válogatás – segítette ki egy másik, valamivel idősebb lány, amolyan „ezt sem tudod, jaj, de hülye vagy” pillantást vetve a vörösre. – Tetszik tudni, az új valóságshowhoz keresnek szereplőket.
– Valóságshow? Amiben a fiatalok káromkodnak? Meg büfögnek, meg ... – megvetéssel vegyes csodálkozással körbejártatta szemeit a körülötte állókon, látszott rajta, hogy szégyellné kimondani, amire gondol, majd megfordult, és nagyobb vehemenciával, mint ahogy jött, láthatóan dühösen tört utat magának a tömegben. Nem is a kopasz srác faragatlan megjegyzése dühítette, sokkal inkább az, hogy reményivel ellentétben semmi rendkívüli nem történik itt; ez a napja is ugyanolyan szürkén és unalmasan fog eltelni, mint az összes többi.
Viszonylag szabályos időközönként nyílt a kereskedelmi csatorna székházának automata üvegajtaja, és kilépett rajta, aki már túljutott a meghallgatáson – ki bizakodó mosollyal az arcán, ki reménytelen tekintettel, lehajtott fejjel. Egyik-másik lánynak, fiatal nőnek könnycseppek csillogtak a szemében. Aztán megjelent az ajtóban a segédrendező megafonnal a kezében, és a következő tíz jelentkező nevét olvasta.
Béla neve hangzott el elsőnek. A húsz év körüli vékony, szemüveges fiú a sok pólós, farmeres, piercingekkel, tetoválásokkal tele jelentkező közül igencsak kitűnt fehér ingével és szürke szövetnadrágjával, lerítt róla, hogy vidékről érkezett. Megörült, hogy végre rá került a sor, unta már a várakozást. Korábban odacsapódott egy hasonló korú csoporthoz, de hamar otthagyta őket. Elege lett belőle, hogy azok a pesti gyerekek lekezelően beszélnek vele, csak köcsögnek meg gecinek szólítják; az utóbbi számára – elsődleges jelentésén túl – rosszindulatút jelentett, ebben a közegben azonban inkább a „mi a fenét keresel itt?” kérdést hordozta.
– Neked meg miféle gyerekcsináló sipkád van? – kérdezte az egyik srác.
– Surda-kalap – válaszolt Béla helyett egy idősebb, torzonborz szakállas férfi; rá már korábban is figyelt, mivel egy elcsípett beszélgetésben zenésznek mondta magát.
– Mirda-kalap? – kérdezett vissza a srác.
– Volt régen egy jugoszláv tévéfilmsorozat, annak a főszereplője hordott ilyet.
– Elég gáz – jegyezte meg egy másik fiú. Így Béla jobbnak látta otthagyni ezt a társaságot.
Most azonban örömmel nyugtázta, hogy véget ért a hosszú, unalmas várakozás. Fellépett a színpadra és szembe fordult a zsűrivel.
Úristen, ezt a parasztot meg honnan szalasztották? – szaladt ki a rendező száján. Egymás felé fordított tenyereit a halántéka felé kezdte emelni, aztán visszaejtette az asztalra; eszébe jutott, hogy a producer néhányszor már leszúrta ezért a mozdulatért.
– No lássuk, mit hoztál! – szólt Bélára.
A fiú átadta a magával hozott CD-t a technikusnak, és amikor a zene megszólalt, elkezdte a produkcióját, a cippenddale táncot. Esetlenül vonaglott, de olyannyira belefeledkezett, hogy közben nem is nézett a zsűrire, így nem látta, hogy többek válla rázkódik a nevetéstől.
– Remélem, a gatya rajta marad – mondta rezignáltan a rendező, amikor Béla komótosan levetette az ingét, néhányszor megforgatta a feje fölött, majd eldobta.
– Hagyd, egészen jó izmai vannak – mondta a műsorvezetőnő, és kissé előre dőlve kedvtelve nézte a jelöltet.
A rendező inteni akart a technikusnak, hogy állítsa le a zenét, de a producer lefogta a kezét.
– Haladjunk már! Nem akarok itt éjszakázni! – vetette neki oda ingerült hangon a rendező. – Még rengetegen vannak kint, sose végzünk.
– Nekem kell ez a srác – csitította a producer.
– Kell? Mi a fenére? Melyik karakterbe sorolnád be?
– Egyikbe sem. Majd átírjátok a forgatókönyvet.
Béla produkciója véget ért. Felvette az ingét és a zsűri elé állt.
– Ez mi volt? – kérdezte a rendező.
– Erotikus tánc – válaszolt büszkén Béla.
– És vittél már ágyba vele lányt?
– Még nem.
– Ezzel ugyan nem is fogsz! – morogta maga elé. – No, mesélj magadról!
A fiú megköszörülte a torkát.
– Váncsodról jöttem. Marósnak tanultam, de nem sokáig dolgoztam a szakmában; elegem lett belőle, hogy Püspökladányba kell járnom melózni. Most traktort vezetek egy maszeknak. Van egy szintetizátorom, hétvégén a kocsmában szoktam zenélni egy haverommal.
– Mit játszol? – kérdezett közbe a műsorvezetőnő.
– Lakodalmas rockot, meg vannak saját szerzeményeim is.
– Lakodalmas? – kérdezett vissza a rendező, kihangsúlyozva a „ko” szótagot.
– Azon a vidéken úgy mondják – válaszolta a producer ugyanolyan kioktató hangsúllyal, ahogy kint a lány magyarázta a vörösnek a casting jelentését. – Tudod, van tájszólás is a világon.
– Azt veszem észre! – intett fejével a rendező diszkréten Béla felé.
– Hallhatnánk valamit? – kérdezte a producer.
– Sajnos, van ugyan két CD-nk, de nem hoztam magammal – tárta szét karjait Béla.
– Énekelj el egyet a capella – mondta a rendező.
– Hogy? – nézett rá kerekre tágult szemekkel a fiú.
– Kíséret nélkül, magadban.
– Akkor egy saját szerzeményemet adom elő – mondta, nagy levegőt vett és énekelni kezdett. A dal kísértetiesen hasonlított az egyik nemrég játszott mexikói szappanopera főcímdalához, a szöveg meglehetősen sablonos, itt-ott értelmezhetetlen, összefüggéstelen volt. A fiú hangja bizonytalanul csúszkált.
– Vajon kvintkörön belül tud maradni a végére? – súgta a zsűriben ülő rockzenész a műsorvezetőnőnek. Az gyorsan előkapta zsebkendőjét, hogy ne lehessen észrevenni a kuncogását. A rendező ismét le akarta állítani.
– Fogd már vissza magad! – szólt rá a producer. – Ez kell a parasztoknak.
– Ha csak szart adtok nekik, persze hogy a szar kell, mert nem is tudják, hogy jobb is van.
– Nem. Azért nyomjuk ezt nekik, mert erre van igényük.
– A rendező nem vitatkozott tovább. Csak néhány hónappal korábban került a csatornához egy kisebb kereskedelmi televíziótól. Tisztában volt a producer hatalmával, tudta, hogy könnyen kapun kívül találhatja magát, ha sokat okoskodik.
– Mondj még magadról valamit – fordult Béla felé.
– Elmondtam mindent magamról – mondta a fiú némi gondolkodás után.
– Ez semmi. Valami érdekeset mondj. Volt valami különösebb esemény a családban? Tragédia, baleset, betegség, ilyesmire gondolok.
– Nem tudok róla.
– Apád iszik? Vert? Téged, vagy a családot?
– Hát… Néha elmegy a kocsmába, de csak egy-két sört iszik meg, nem szokott berúgva haza jönni. Egy-két pofont kaptam gyerekkoromban, ha megérdemeltem.
– Anyádnak volt-e valakije?
– Valakije? Ezt hogy érti?
– Szeretője.
– Ugyan, dehogy.
– Te iszol? Az nem is érdekes, mindenki iszik. Kábítószereztél korábban? Esett tőled teherbe lány?
– Nem, nem...
– Testvéred van?
– Van egy nővérem. Ő már régen férjhez ment, van két gyereke.
– Normálisak?
Béla önkéntelenül elnevette magát.
– Hát persze.
– Mit csodálkozol? Annyi autista, Down-kóros, szellemi fogyatékos gyerek születik manapság. A nővéred csinált valami butaságot, mielőtt férjhez ment? Vagy utána?
– Nem tudok róla.
– Akkor most menj ki, és amíg végzünk a következő jelentkezővel, találj ki valami zaftos történetet.
– Találjak ki? ...
– Na, ide figyelj! – váltott a rendező újra kioktató hangnemre, ezúttal azonban mintha valami atyáskodó jóindulat is bujkált volna a hangjában. – Amikor már sztár leszel, az is címlaphír lesz, ha reggeli közben elejted a kiskanalat. Ahhoz viszont, hogy elindulj a sztárrá válás útján, kell valami, amire felfigyelnek az emberek. Az, hogy egy szürke hétköznapi figura vagy, aki normális életet él, a kutyát nem érdekli. Találj ki valamit, amit úgy lehet tálalni a lapokban, hogy meghökkenjenek rajta. Nem baj, hogy nem igaz, úgyse’ néz utána senki. – Az előtte fekvő papírra nézett. – Küldd be Böszörményi Virágot.
Virág vékony, egérarcú, örökké izgő-mozgó, gyors beszédű lány volt olyan pici mellekkel, hogy a nagyon feszes fekete blúzon is csak alig–alig látszott a két aprócska domborulat. Rövidre vágott haja úgy állt, mintha a múlt században érintkezett volna utoljára fésűvel. Amíg az előző csoport utolsó jelentkezője még bent volt, félhangosan hadarta el egy másik lánynak, hogyan csábította el egy kóbornumera erejéig a legjobb barátnője fiúját.
– Mi volt? – kérdezték Bélától a többiek.
Elmondta a bent történteket – némileg szépítve –, majd leült egy, a többiektől távolabb eső székre. Lázasan járt az agya, de nem tudott felidézni egyetlen olyan emléket sem, ami megfelelt volna a rendező elvárásának. Végül eszébe jutott: a faluban valamikor régen egy fiatalkorú, tizenhét éves fiú brutálisan meggyilkolta a nála alig néhány évvel idősebb postai alkalmazott lányt. Eleve készült a gyilkosságra; tudta, hogy csak addig juthat a pénzhez, amíg a lány ott van, a mackófúráshoz nem értett, és csak így van esélye, hogy megússza; a postásnő jól ismerte őt. Régen történt mindez, akkor ő még meg sem született, de az eset mai napig élénken él a helyiek emlékezetében; sem korábban, sem azóta nem történt ilyen kegyetlen gyilkosság a faluban. A helyi pávakör vezetője, egy nyugdíjas tanítónő még egy népballada-féleséget is kreált róla. Gondolta, ezt a történetet adja elő úgy, mintha pár éve esett volna meg, a tettes a barátja tett volna, és be akarta vonni őt is a rablásba. Kezdetben benne is volt, de aztán meggondolta magát, és megpróbálta lebeszélni a fiút.
Nyílt az ajtó, majd becsapódott; Virág a rá jellemző stílusban keresztülcsörtetett a szobán; nem szólt, nem nézett senkire. Mire bárki megkérdezhette volna, mi történt bent, már a kijáratnál volt.
– Várj csak? – szólt utána a kopasz, aki kint a nénikének elsütötte a temetős ízetlen tréfát. – Van neked csöcsöd?
– Van hát – mondta Virág visszafordulva és kulcscsontjától a hasáig végigsimította a blúzát, a mellénél (pontosabban a melle helyénél) kezét kissé elemelve tőle, mintha tenyere valamivel nagyobb domborulaton siklana át.
– Akkor miért hagytad otthon?
A többi hét fiatal harsányan röhögött (Béla tudatáig el sem jutott a szavak értelme, a sztorijára koncentrálva az ajtó felé tartott).
– Anyádéval szórakozz, neki biztos nagyobb van! – hadarta el a lány, és úgy vágta be maga mögött az ajtót, hogy a másik beleremegett és résnyire nyílt Béla előtt.
A fiú ismét a reflektor fénykúpjába állt és előadta a történetét.
– Na, ez már valami! – a rendező eddig unott arca megélénkült, még egy apró mosoly is megjelent szája szélén. – De ... Mi lenne, ha csak színleg lennél benne a rablógyilkosságban, miközben értesíted a rendőrséget, így a rablót magad vezeted a rendőrök karjaiba.
– Ez az! – kapta fel fejét a producer is. – Egy hős! A konkurens csatornának ózdi hőse van, nekünk lesz váncsodi hősünk!
– Kicsi, savanyú, de a miénk – dünnyögte maga elé a rendező visszazuhanva korábbi kedvetlenségébe.
– Mi legyen a neve? – fordult hozzá a producer. – A Béla túl hétköznapi, a Béci már foglalt.
– Van valami beceneved? – kérdezte a rendező Bélától.
– A kocsmában, ahol zenélek, Szinti Boynak hívnak.
– Szinti Boy ... Hm ... Jó! Akkor Szinti Boy leszel. Rendben, majd e-mailben értesítünk. Küldd be a következőt, viszlát!
A várószobában csend lett, amint kilépett. Nem kérdezett tőle senki semmit.
– Csősztök! – köszönt el a még várakozóktól áthaladva a szobán.
– Mi van a csősz tökével? – kérdezte valaki. A többiek röhögtek.
– Siess haza, biztos éhesek már a malacok! – szólt utána a kopasz. Béla nem válaszolt, behúzta maga után az ajtót.

♦♦♦

Reményekkel telve zötyögött a személyvonat kétes tisztaságú, kemény műbőr ülésén. Végre karnyújtásnyira van a nagy lehetőségtől, hogy kiemelkedjen abból a szürke közegből, amelyben soha nem érezte jól magát. Már csak egy kis szerencse kellene.
A maga módján szerette a szüleit, ugyanakkor kicsit le is nézte őket. Mindketten tanyán nőttek fel, ízes bihari akcentussal beszéltek. Ezt tanulta meg, ezt szokta meg gyerekkorában ő is. Az általános iskolában nem is volt emiatt semmi gondja, osztálytársai nagy része is így beszélt. A szakmunkásképzőben, Püspökladányban azonban rövid időn belül kialakult egyfajta megoszlás – a kamaszok egy része a fővárosi szlenget és a rapperek affektáló hanghordozását igyekezett utánozni, és ezek lenézték, parasztoknak hívták a tájszólással beszélőket. Azok sem hagyták magukat, nemes egyszerűséggel csak zsidóknak nevezték a másik csoportot Lett is baj, amikor a dolog az osztályfőnökük fülébe jutott – az egész soron következő osztályfőnöki órán ez volt a téma, holott az elnevezés hátterében a legkevésbé sem antiszemita indulatok húzódtak meg, a szembenállás oka egészen más volt. Béla ekkor kezdett odafigyelni beszédstílusára. Nem szimpatizált a „zsidókkal” sem, nem az ő modorosságukat akarta utánozni, sokkal inkább a televíziós műsorvezetőktől igyekezett tanulni. Ekkor fogant meg lelkében a titkos vágy, amely egészen addig, amíg meg nem látta a csatorna felhívását, nem tudatosult, de mint egy búvópatak, állandóan, és egyre határozottabban foglalkoztatta: szerepelni a médiában, híresnek lenni. Ezért vásárolta meg a használt szintetizátort is és kezdett zenét tanulni egy nyugdíjas zenetanárnőtől, azonban hiába költött rá sok pénzt, ezzel a falu kocsmájánál tovább nem jutott.
Apja alapvetően rendes ember, sokat dolgozott a családjáért, mégsem tudott soha igazi apává válni. A faluban lakva is megmaradt olyan rideg, szikár tanyasi embernek, amilyen az apja is volt és nagyapja is lehetett. Arcán ritkán jelent meg mosoly, soha nem játszott velük, keveset beszélt, és nehezen lehetett kibillenteni a hétköznapi taposómalomból – az iskolai ünnepségekre sem ment el soha, mint osztálytársai többségének szülei.
Anyja nagyszájú, szókimondó asszony, amolyan igazi piaci kofa típus – egy ideig valóban az is volt, aztán bekerült a téeszirodára, és ott maradt az utód Kft-nél is. Érettségizett ugyan, de ez a stílusán a legkevésbé sem látszik meg.
Negyedik napja volt otthon, amikor megérkezett a várva várt e-mail: a következő héten menjen próbafelvételre. Az ezt követő éjszakákon az izgalomtól csak órákat tudott aludni. Mióta jelentkezett a műsorba, számtalanszor elképzelte magát a kamerák előtt, jóleső izgalommal gondolt arra, hogy százezrek, talán milliók láthatják, hallhatják a hangját. Most azonban, amikor már csak néhány nap választotta el az ábránd megvalósulásától, szorongott. Mi lesz, ha olyannyira rátör a lámpaláz, hogy meg sem tud mozdulni, meg sem tud szólalni? Attól is félt, hogy nem tudhatja, hogyan reagálnak rá a nézők ott tőle messze, a képernyő előtt. Tetszik-e nekik, amit tesz, amit beszél, vagy nevetnek rajta, mint a képzőben a többiek, amikor esetlenül próbált más szerepet játszani, mint aki valójában volt? Kialvatlansága és nyugtalansága miatt a munkájára sem tudott igazán koncentrálni, csoda, hogy nem okozott balesetet.
A csatorna székházában újságírók, fotósok hada várta őket, két operatőr is serénykedett közöttük vállukon farmeranyagból készült tokba bujtatott kamerával. A vakuk folyamatos villogása elkápráztatta szemét, és ebben a káprázatban észrevétlenül elillant a szorongása. Amikor a csinos riporternő orra alá tolta a diktafont, magabiztosan válaszolgatott. Elmondta a kitalált történetét is a postáskisasszony megmentéséről, még arra is volt lélekjelenléte, hogy a digitális hangrögzítő kijelzőjére figyeljen. Közel negyedórát beszélt! Elégedett volt magával, magabiztosan lépett a kamerák kereszttüzébe, és hajtotta végre a feladatokat, amelyeket kiosztottak számára. A rendező gúnyos mosolya, a műsorvezetőnő idétlen röhencselése nem jutott el a tudatáig. Azt sem vette észre, hogy a „na”, „így”, „aszongya” és „izé” töltelékszavak szinte minden mondatában többször is szerepeltek.
Az új, „vidéki gyerek” kategóriában csak ketten voltak vetélytársak egy közel harminc éves, tenyeres–talpas szabolcsi sráccal. A többiek – plázacicák, alfahímek, okostojások, és több más karakter, amelyeknek jelentését nem is ismerte – hárman-négyen versengtek a szavazatokért, az áhított bejutásért, hogy aztán a villában hónapokon át éljenek önként vállalt összezártságban a hírnév és az igencsak jelentős összegű nyeremény reményében.
Késő éjszaka ért haza, de másnap már korán reggel ott állt a falu főterén, várva, hogy kinyisson az ABC áruház. Amint kifizette a bulvárlapot, és ellépett a pénztártól, azonnal ki is nyitotta. Rögtön a harmadik lapon szembe is nézett önmagával, a kép alatt a cím: Szinti Boy, az életmentő bihari hős. Összehajtotta az újságot és sietett haza. Talált egy csészényi kávét a kotyogó alján, megmelegítette, szétterítette a konyhaasztalon a lapot és olvasni kezdte a róla szóló cikket.
Olyannyira belemerült, észre sem vette, hogy anyja bejött a konyhába, csak amikor megszólalt.
– Kit mentettél te meg? – az asszony mögötte állt kétes tisztaságú otthonkájában, amelyben az sertések, baromfik körül szokott tevékenykedni, olyan arckifejezéssel, amilyet még soha nem látott rajta.
– Én? ... Senkit ... – mondta zavartam, mint akit hazugságon kaptak. – Ezt kellett mondanom ... Azt mondták, találjak ki valami szenzációsat ... Ami nem hétköznapi.
– Azt mondták? Kik? – hangja egyszerre volt csodálkozó és ingerült.
– Hát ... az a rendező vagy mi.
– Mondtam fiam, hogy ne menj oda. Nem a mi fajtánknak való az ilyesmi.
– Mi az, hogy a mi fajtánk? – csattant fel Béla. Hát alávalóbbak vagyunk mi, mint akármelyik városi ember? Hidd el anyám, én sztár leszek!
– Leszel te a fészkes fenét! – folytatta az anya is indulatosabban. – Nem leszel te semmi, ha mindig a hülyeségen jár az eszed! A zenével is mire mentél?
– Hát, azért kerestem vele egy kis pénzt.
– Igen, egy keveset. És mennyit költöttél rá? A szintetizátor, a tanárnő, a CD-k. Ha abból kellett volna megélned, amit a kocsmában kerestél, igencsak felkopott volna már az állad! Miért nem tudsz te úgy élni, mint a többi fiatal? Láthatod, az osztálytársaid egyikének–másikának már gyerekei vannak, te meg még csak nem is udvaroltál senkinek!
– Jaj anyám, engem most nem a csajok érdekelnek. Legyek előbb híres, aztán majd jönnek a csajok maguktól, több, mint kéne. Válogathatok köztük kedvemre.
– Híres, híres ... mindig ezt az agyrémet hajtogatod! Nem gondolsz arra, hogy minél magasabbra mászik az ember, annál nagyobbat eshet? Ott volt Károly bátyád, a nagyapád testvére – te már nem ismerted. Az se’ fért a bőribe’, katonaságnál elkezdett hőzöngeni, aztán lett KISZ titkár, párttitkár, bekerült a megyei pártbizottságra, végül a minisztériumba, osztán nyolc évet ült, ráfogtak valamit. Maradt volna a seggin, élhetett volna nyugodtan!
– Az más világ volt.
– Ez a világ sem sokkal különb, fiam. A kisember most is csak kisember. Azt hiszed, hogy amíg te abban a villában vagy mi a nyavalyában leszel, állni fog a traktor a Szabó udvarán? Nagyon jól tudod, hogy te csak azért vagy ott, mert apádnak gyerekkori barátja, van nálad sokkal jobb traktoros is munka nélkül a faluban. Majd felvesz valakit, és nem fogja kirúgni a te kedvedért, amikor visszajössz.
– Ha bejutok, én már nem fogok többet traktorozásból élni.
– Hát mi a picsából? – az anya elvesztette a türelmét, felemelte hangját.
– Amiből a többi sztár: fellépésekből, zenélésből, tévészereplésekből. Sokkal jobban meg lehet ebből élni, mint amennyiért a Szabó ócska traktorján zötyögtetem a seggemet.
– Áh, nem lehet teveled normálisan beszélni! – legyintett az anya, és dühösen elindult kifelé a konyhából. – Meglátod, keserves vége lesz, ha nem vered ki a fejedből ezt a hülyeséget!
Béla, miközben elkortyolgatta a maradék kávét, még elolvasta gyors egymásutánban kétszer a cikket. Eredetileg úgy volt, hogy aznap nem lesz dolga a nagygazdánál, így a szobába ment, bekapcsolta a tévét, és végigdőlt az ágyon. Kilenc után azonban hívta a főnöke: elromlott a rakodógép, menjen segíteni, mert a szerelő nem bírja egyedül emelgetni a nehéz alkatrészeket.
A délután derekára sikerült munkaképessé tenniük a gépet. Megkérdezte, van-e még valami tennivalója, de tovább nem volt rá szükség, így felült a biciklijére és hazaindult. A faluba érve már messziről látta a félig az árokban tevékenykedő embert. Előző nap nagy zivatar volt, a lezúduló víztömeg az árokba mosta a sarat, a férfi ezt lapátolta vissza az útpadkára.
Bélának hirtelen rossz érzése támadt, amikor eljutott tudatáig, ki ez a negyvenes éveiben járó, de már erősen őszülő ember – a postás lány öccse. Ő sem született még meg, amikor a szörnyű tragédia történt, de szülei soha nem enyhülő fájdalma rányomta bélyegét egész gyerekkorára. Furcsa, csapongó kedélyállapotú, agresszivitásra hajlamos ember lett, voltak, akik bolondnak tartották.
A nehéz mezőgazdasági gépek apró, szürke szilánkokká törték az egykor összefüggő aszfaltot, Béla biciklijének sárhányói zörögtek a kerekek fölött; a férfi felnézett a zaj hallatán, és amikor felismerte a közeledő kerékpárost, kiugrott az árokból, fenyegető pózban kiállt az út közepére. Béla egy utolsó utáni pillanatban tett hirtelen manőverrel megpróbálta kikerülni, de csak annyit ért el, hogy a lapát a hátán csattant, és nem a kemény aszfaltra, hanem a padkára esett.
– Hogy ... Hogy mit csináltál te a nővéremmel? ... Te ... Te idióta! – üvöltötte a férfi a dühtől fuldokolva, miközben a lapátot vészjóslóan lengette Béla feje fölött. – Hogy menthetted volna meg, te szarfaszú! Hát te akkor még az apád pucájában sem voltál! Mit hadováztál te össze-vissza az újságba’?
Béla megkereste az árokpartra esett szemüvegét és a hátára fordult; megpróbált felállni, de a csípőjébe hasító éles fájdalom a földön maradásra késztette. Olajos munkásruhájára vastagon tapadt a még mindig nedves agyagos föld, arcán is éktelenkedett néhány sárfolt, és amikor az őrjöngő férfira nézett, egy kiadós köpet is szétfröccsent a jobb szeme alatt.
– Én ... Én csak ... Tudja ... – próbált meg zavartan magyarázkodni, de igazából nem tudott mit mondani. Behunyta szemét; a lapát feje felé közeledett, a következő pillanatban azonban éle fémesen csikordult az aszfalton.
– Na kotródj innen – szólt a férfi váratlanul lecsillapodva – és ha még egyszer a szádra mered venni a nővérem nevét, szétverem a fejed!
A fájdalomtól amilyen gyorsan csak tudott, feltápászkodott, felállította a biciklit és bizonytalanul kacsázva az úton elindult. Pár száz méterrel arrább állt csak meg, hogy letörölje arcát és úgy-ahogy rendbe szedje magát. Áthaladva a falu központján találkozott néhány ismerőssel; megdöbbent rajta, hogy többen nem köszöntek vissza, volt, aki a fejét is elfordította.
– Hát te tán a malacokkal fürödtél? – kérdezte az apja, amikor a sátortetős ház hosszú előszobájában összefutottak.
– Elestem – válaszolt zavartan.
– Megütötted magad?
– Egy kicsit.
– Látod, Isten nem ver bottal! – kezdte újra a perlekedést anyja, aki a baleset hírére kijött a szobaajtóig; addig az ajtó csapódására sem vette le szemét a televízió képernyőjéről, nehogy egyetlen kockányit is elszalasszon kedvenc sorozatából. – Én már az utcaajtóig sem merek kimenni miattad! Ma még mindenki, akivel találkoztam, megkérdezte, hogy tán meghibbantál, hogy ilyen hülyeségeket ír rólad az újság. Már csak úgy beszélnek rólad a faluban, hogy a hazug Béci. Nem is bánom, ha elmész abba az átkozott műsorba, csak szégyent hozol a fejünkre a hülye sztármániáddal.
Béla csak állt és hallgatott. A bihari embert a történelem súlyos kalapácsa szikárrá, befelé fordulóvá kovácsolta. Nehezen fogadja be az idegen embert és az idegen gondolatot egyaránt; egyenességével ellenkezik mindenféle valótlanság. Eszébe jutott, amit gyerekkorában annyiszor hallott: „aki hazudik, az lop is”. Nem számított rá, hogy ez a sebtében kitalált mese ekkora ellenszenvet fog kiváltani a faluban.
– Alig győztem magyarázkodni, hogy te ilyet nem mondtál, biztos félreértettek azok az újságírók – folytatta a nő. – Na menjél, fürödj le oszt’ egyél. Ott van a vacsorád a mikróban, melegítsd meg!
Másnap szénát kaszált. Korán kellett mennie, éppen csak annyi ideje volt, hogy út közben megvegye a bulvárlapot. Zsebébe hajtogatta, gondolta, majd ebédszünetben megnézi.
Késő délelőtt az egyik sor végére érve a visszapillantó tükörben észrevett egy, a földúton elhaladó fehér autót, első ajtaján valamilyen matricával. Mikor megfordult, látta, hogy az autó a tábla szélén megáll, három alak száll ki belőle, és neki integetnek. Közelebb érve a matrica is kivehetővé vált; a csatorna emblémáját fedezte fel rajta. Kiérve a földúthoz leállította a traktort, lekászálódott és kezet nyújtott az érkezőknek – két férfinak és egy fiatal nőnek, aki, amikor leszáll a gépről, abbahagyta a hátsó ülésen levő fém dobozban való matatást.
– Gratulálunk – mondta. – A nézők téged szavaztak be a villába, holnap be is kell költöznöd, és a felkészítés után szombaton indul az éles adás. Most még csinálunk veled egy riportot.
Béla végignézett magán.
– Talán menjünk haza, rendbe szedem magam, átöltözök...
– Dehogy, éppen azt akarjuk megmutatni, mit csinálsz a hétköznapjaidban.
Közben az egyik férfi elővette a csomagtartóból a kamerát, a másik befejezte, amit a nő félbehagyott, a riporternő övére akasztotta a mikroportot és kezébe adta a mikrofont.
– Oda tedd az állványt, Pista, hogy a traktor is benne legyen a képben! – utasította a nő az operatőrt, majd amikor az jelzett, gyakorlottan kezdte mondani a szövegét:
– Kedves nézőink, a Hajdú-Bihar megyei Váncsod határában találkoztunk Szinti Boyjal, aki éppen ...
Hirtelen köldökmagasságig engedte le a mikrofont.
– Mit is csinálsz?
– Szénát kaszálok.
– Aha, értem. Azzal az izével, ami a traktor mögött van. Aztán összehordjátok olyan nagy kupacokba?
– Kazlakba – tette helyre a riporternő hiányos mezőgazdasági ismereteit az operatőr. – Tudod, abban szoktak dugni a falusi fiatalok.
– Kezdjük akkor elölről – mondta a riporternő és most már folyékonyan felkonferálta az interjút.
– Ha te lennél a győztes, mire költenéd a nyereményedet? – kérdezte többek között.
Béla tétován toporgott néhány másodpercig. Ez még meg sem fordult a fejében, őt csak a hírnév, a siker érdekelte – a siker, amelyben eddig olyan kevés része volt.
– Hát... Hangszerekre, és alapítanák egy jó zenekart. Meg ha telne még belőle, vennék egy jó kocsit. Egy kabriót, egy olyan igazi csajozósat.
Amikor elkészült az interjú, megkérték, hogy folytassa a munkát, és forgattak még néhány snittet. Az operatőr még a traktor fülkéjébe is felkapaszkodott mögé – aztán összepakoltak és elmentek.
Levágta még a megkezdett sort, aztán kiérve az úthoz felemelte a kaszát és Szabó Sándor tanyája felé irányította a gépet. A gazda meg sem lepődött, amikor befordult a traktor az udvarra, csak zsíros, valaha zöld kalapját mutatóujjával feltolva köpött egy laposat és káromkodott egy cifrát. Az ilyen kis településen gyorsan terjednek a hírek; már hallotta, hogy tévések jártak a faluban, és azt is tudta, hogy miért.
– Na, majd figyelünk ám a tévében – hangjában nem kevés gúny érződött. – Oszt’ a végin még büszkék leszünk rád. Tán még utcát is neveznek el rúlad.
Hazaérve bekapcsolta a számítógépet. Megérkezett az e-mail is a csatornától, amelyben részletesen leírták a teendőket és két hosszú listában közölték, mit kell magával vinnie, és mik azok, amiket nem vihet be a villába Azonnal neki is látott összepakolni a holmijait két sporttáskába.
Nyílt a bejárati ajtó. Sejtette, hogy anyja az, ő szokott hamarabb hazaérkezni a munkából.
– Te már itthon vagy? – kérdezte a nő, hallván a motoszkálást Béla szobájában.
– Igen. Engem szavaztak be, holnap utazom. Anyám! Engem szavaztak be! – A boldogságtól ezt szinte kiabálta.
– Tudom, engem is megkerestek a tévések – az asszony hangjában ezúttal nem volt sem gúny, sem düh, és ez igencsak meglepte Bélát.
– Ugye, most már te is büszke vagy rám?
– Büszke a fészkes fekete fene! Nem is akartam nekik beszélni, de aztán... – a még mindig a kezében levő reklámszatyorból egy csekket húzott elő, és meglobogtatta. – Azt mondták, hogy fizetnek érte. A fizetésem másfélszeresét, azért a tíz percért! Hogy is mondta az a szőke csaj a tévében? Hogy van annyi pénz, amennyiért korpásodik az ember haja? Na, van annyi pénz, amennyiért az ember még a hülye kölykére is büszke lehet.
– Miket kérdeztek?
– Éppen csak azt nem, hogy hogy csinált apád. Mindenfélét, a gyerekkorodról, a családunkról. Kérdeztek volna a postásnőről is, de mondtam, hogy erről nem akarok beszélni. Pedig nagyon erőltették volna, de azt mondtam, semmit nem tudok, azt is még csak most tudtam meg, hogy egyáltalán közöd volt a dologhoz.
Később az apja is hazaérkezett, ugyancsak egy csekket tett az asztalra – valamivel kisebb összeggel.
– Mér’ nem húzódoztál jobban, akkor neked is többet írtak volna rá – korholta felesége.
Később megnézték magukat a híradóban, Béla videóra is felvette.
– Szerettünk volna találkozni a megmentett postásnővel is, ő azonban már nem a faluban lakik, később viszont meg fogjuk őt is keresni – fejezte be az interjút a riporternő.
– No arra befizetek – dörmögte a családfő félig bosszúsan, félig mosolyogva.
Hála a két csekknek, másnap reggel megtörtént, amiben Béla nem is reménykedett; apja autóval kivitte az állomásra, ne kelljen a két nehéz sporttáskát cipelve végigcaplatnia a falun. Még integetett is, amikor a vonat elindult vele önkéntes fogságának színhelye felé.

♦♦♦


 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes