ÚJ TARTALMAK

VERSEK

ESSZÉK

Könyv-, film-, zenekritika, ajánló

?max-results=10&orderby=published&alt=json-in-script&callback=showrecentsidebar\"><\/script>");

VIHÁNCOS DUÓ: AKI NINCS SEHOL (LENGYEL JÁNOS VERSE)



Szöveg: Lengyel János. Ének: Víg Orsolya. Zene, gitár: Szinay Balázs.
Aki nincs sehol Van, aki elmegy, És mégis marad. Képzeli, lépked, Véli – szabad! Gazdagnak látod, Mert messzire jut, Irigyled érte, S ő előled fut. Van, aki marad, Mégsincs sehol. Arcán a kendő, S kendőn a por. Egyhelyben lohol, Csak őrli magát, Pőre szívére Nem jut kabát. Van, aki nincsen, S eléd kerül, Megszólít mégis Lelkeden belül. Elgyengült hited Irgalmat remél, Fáról lehulló Elaszott levél.


VIHÁNCOS DUÓ: ESŐRE ÁLL (SZÖLLŐSI BERNADETT VERSE)



Szöveg: Szöllősi Bernadett. Ének: Víg Orsolya. Zene, gitár: Szinay Balázs.
Esőre áll Szívem felett lassan szürkül az ég és szemem sarkában langy eső szitál. És talán sírok is – de tudod, nem azért – csak kicsit nagy nekem ez a világ. Kerestem, de nincs benne helyem, vagy ha van is, sehol nem találtam. Talán egy eldugott, apró szegleten, rezgő lécek közt, vagy a szél dalában. Vagy a két karjában valakinek, a mellkasán, egész a szíve fölött. S ha nem valaki – hanem pont a tied – álom lennék szemhéjad mögött. Megint esőre áll az élet nekem, karok helyett csak könnyes sár van. Ha beborult nálad is az ég, csak keress. Amíg meg nem találsz – én addig várlak.


Szinay Balázs - Ez is má' ír? – szerkesztői, tulajdonosi, üzleti szemmel



Rásó Attila Ez is má’ ír? – avagy baj-e, hogy egyre több az író, költő? című cikkét a KLIKKOUT.SK közölte nemrégiben. Írásában a Facebookot és az Instagramot manapság elárasztó vers és próza dömping hatását elemzi. A témához később artmarie írt kiegészítést kitérve többek közt a finanszírozás kérdésére is Ez is má’ ír? – egy másik megközelítés az író-költő dömpingre címmel. A megjelent cikkeket, a 2009 óta működő Láncolat Irodalmi Műhely alapítójaként, valamint a Comitatus Irodalmi Folyóirat főszerkesztőjeként szerkesztői, portáltulajdonosi szempontokkal egészíteném ki részben saját tapasztalataimra, részben más portáltulajdonosok beszámolóira alapozva.

SZIGETEK ÉS SZIGETLAKÓ DÖMPINGEZŐK

Többen még mindig a mainstream (ha már magyar irodalomról beszélünk egyébként illőbb volna magyarul meghatározni: fősodrású) és az amatőr irodalom rivalizálásáról beszélnek, noha, aki a szakmát viszonylag régebben követi már észrevehette, hogy ezek határai elmosódtak, szereplőik összekeveredtek. A két hírhedt tábor helyett sokkal inkább általában kisebb létszámú irodalmi szigetekről lehet beszélni, melyek saját érdekeiket szem előtt tartva, jellemzően más kezdeményezésekkel nem keveredve igyekeznek érvényesülni. A szigeteken pedig laknak húzóemberek (függetlenül attól, hogy mennyire értenek az irodalomhoz) és kevéssé ismert, vagy sikeres követők: tagok. Ezekből rengeteg van. Hogy mi végre, azt talán már senki se tudja? A Láncolat Irodalmi Műhely megalakulásakor szinte még senki nem publikált a Facebookon, pusztán néhány régebbi vagy újabb folyóirat oldalán, irodalmi portálon. Az összefogás az irodalomban akkor sem volt sokkal erőteljesebb, a különféle fórumok markánsan elhatárolódtak egymástól (emlékszem egyszer lelkes igyekezetemben létrehoztam egy külön portált csak portáltulajdonosok, főszerkesztők részére a hatékonyabb egyeztetés és összefogás reményében – hamar elhalt a kezdeményezés, néhány résztvevőn kívül senkiben sem volt szándék igazán összefogni), de lehetett tudni, hogy a különféle oldalakon viszonylag színvonalas irodalmi alkotásokat lehet olvasni. Aki felment az internetre és irodalmat akart közölni vagy olvasni, a működő portálok tartalmait böngészve rögtön visszajelzést kapott, hogy mi az a mérce, ami alkalmassá teszi őt a közlésre. Ez a működés késztette arra is, hogy önmagával szemben igényeket támasszon, netán tanulásra adja a fejét, ha a mércéhez illeszkedve valamit közölni szeretne. A mérce alapját nem pusztán a szerkesztők szubjektív megítélése, hanem az egyes műfaji sajátosságok adják. Vers például az, ami verstani szempontból is vers. A Facebook elterjedésével és térhódításával ez a kettős szűrő látszólag megszűnt. A könnyedén megosztható tartalmakat a műkedvelők által létrehozott csoportok és oldalak bejegyzéseit sem verstani, sem szerkesztői szűrésnek nem kell alávetni. Így bármire ráfogható, hogy vers, amit négysoros szövegezéssel tördeltek, van benne rímelés, vagy valami ahhoz hasonló dolog. A probléma pusztán az, hogy egy művészeti alkotás rangját a következő összetevők alkotják: szakmailag milyen színvonalú, megérint-e másokat, mennyi van belőle? – és a jó szonettekből is lehet egy idő után elég, sőt még sok is, az olyan szövegekről nem is beszélve, amik a mennyiséget növelik, ezáltal pedig ellehetetlenik a valódi művészeti alkotások érvényesülését. Hiszen ki az, aki hajlandó több száz verset végigbogarászni azért, hogy megtalálja azt a tízet, amely valódi irodalmi értéket képvisel (főleg ha ez nem is önkéntes választás, hanem egy hírfolyamon keresztül ömlesztve az arcunkba tolják)? Inkább leragadunk annál, ami utunkba akad, és pontosan így veszik el az irodalom értéke, tisztelete, az alázat az önérdek és önérvényesítés süllyesztőjében. A jó irodalmi szöveg olyan, mint a jó bor. Egy-egy szövegbe, mint a pohár borba belekóstolhatunk, ízlelgethetjük, átszűrhetjük magunkon, effektíve elmeditálhatunk rajta, míg egy üveg bortól legfeljebb lerészegedünk, de a másnaposságon felül semmilyen maradandó élményt nem hagy bennünk, egy idő után pedig unalmassá is válik.  Bár ahhoz vagyunk szokva, hogy manapság gyakorlatilag már bármit határtalanul, gátlások nélkül megtehetünk, ha erre módot teremtünk, hiszen nincs különösebb következménye annak, ha ezzel kárt okozunk – ma mindennel kapcsolatban toleránsak vagyunk –, de Rásó Attila fő kérdésfelvetésére reagálva visszakérdezek: az irodalomnak, a hagyományos irodalmi értékrendet képviselő műveknek milyen haszna van abból, hogy egyre többen írnak? Az irodalom ugyanis nem pusztán önmagában létezik, kifejezett céllal jött létre az írásbeliség kezdetén, és azóta is jól körvonalazható értékek áthagyományozására szolgál. Ha és amennyiben az írás nem jár együtt a szakmai múlt-, valamint a mesterség ismeretével, némi tehetséggel és a szakma iránti alázattal pusztán öncélú tevékenység. Márpedig az idők folyamán rendre felbukkanó és eltűnő tehetséggondozó műhelyek helyzete, megítélése, kihasználtsága nem feltétlenül arra mutat, hogy a tollat ragadók táborában a mesterség elsajátításának igénye, a tudatos értékteremtésre való törekvés szándéka lenne túlsúlyban. Valóban fontos a bíztatás, a támogató attitűd, amennyiben ez a szakma irányába is él.

A FINANSZÍROZÁSRÓL

Támogatások: Természetesen beszélhetünk arról, hogy milyen jó lenne, ha irodalmi üzérkedéseinket az állam, különféle alapítványok, vagy gazdag unatkozó milliomosok finanszíroznák… De ugye nem gondoljuk komolyan, hogy a rendelkezésre álló források, illetve a kapcsolódó igény és szándék minden, a palettán előforduló tevékenység finanszírozási lehetőségét tűkön ülve várja? Nem, a legtöbbet nem. Erre se szándék, se anyagi kapacitás nincs. Esetleg sorrend és várólista. Az se színvonaltól, inkább hovatartozástól és kapcsolati érdekeltségtől függően. A kulcsszó pedig az, hogy: függően, vagyis relatív függetlenségünket feladva, beleszólási jogot, hatalomgyakorlást engedve.
Önfinanszírozás: E helyzetben az ókor óta bevált megoldás az alulról jövő, önfinanszírozási alapú kezdeményezés. Korábban az ilyeneket önsegélyező egyleteknek hívták. A megoldás lényege: egy előre meghatározott cél,  vagy tevékenység érdekében csoportosulást hoznak létre a tevékenységet pedig a tagok önkéntes befizetéseiből finanszírozzák. Ha valaki egy pályázati kiírásban nevezési díjat ad meg vagy egy kiadványhoz hozzájárulási díjat kér, gyakorlatilag alkalmilag vagy hosszabb távra egy ilyen közösséget hív életre. Igazságtalan vagy inkorrekt ez? Nem. Aki nem akar, nem vesz részt benne. De nézzük meg az önfinanszírozás vs. ingyenesség megítélési szempontjait egy kicsit részletesebben: 
A Láncolat Műhely közel 9 év alatt mintegy 2500 szerző művét jelentette meg elektronikusan, nyomtatásban, vagy hangzó anyag formájában. Egy-egy szerzőét akár több alkalommal is. Ez idő alatt hozzávetőlegesen 30 nyomtatott és hangzó kiadvány készült el (melyek nagyrésze elérhető elektronikus, letölthető formátumban is, hiszen a cél sose az volt, hogy  a szerzők és az érdeklődők vagyonokat fizessenek a különféle anyagok elvolvasásáért, meghallgatásáért). A hozzánk forduló alkotók munkáiból 2014-ben kiállítás is készült. Az első 5 évben a kiadványok elkészítésének összegét szinte kizárólag én finanszíroztam saját zsebből. Később ugyan esetenként kértünk a szerzőktől hozzájárulási díjat, de némely kiadvány típus esetében rendszeres problémaként jelentkezett, hogy a nevezett összeget többen nem fizették meg, vagy az olyan csekély volt, hogy önmagában nem is lehetett elegendő az elkészítés megfinanszírozásához, így ismét csak saját zsebbe kellett nyúlni a hiányzó összeg pótlásáért. Noha többen azt gondolják, hogy az irodalmi szervezés, vagy a kiadványszerkesztés hatalmas üzlet annak, aki csinálja, nagyon kevés esettel találkoztam, aki átgondolta volna akár a fentieket, vagy azt, hogy vajon egy szerkesztő számára ez mennyi időráfordítással, háttérmunkával, egyszóval áldozattal jár, és rákérdezett, hogy adott esetben hozzá tud-e járulni valami fajta tevőleges segítséggel a folyamathoz? Aki összeadja az ezzel töltött munkaórák, stúdió díjak, terembérlések, utazások, ügyintézések valós pénzbeli ellenértnek összegét könnyen ráébredhet arra, hogy az elkért hozzájárulási díjak összege töredéke annak, amennyibe ez a készítőnek voltaképpen kerül.  Ezzel szemben a szerkesztőkön csattan az ostor, ha nyomdahiba fordul elő, a kiadvány nem készül el időben, vagy a posta elherdálja a kiküldött anyagot, esetleg más probléma merül fel, példának okáért a szerkesztő betegeskedését, élethelyzetének változását érintően… A válaszokra gyakorlatilag senki nem kíváncsi. Rögtön nemtörődömségre, gyanúra, átverés feltételezésére ad okot, ha valaki bármilyen ügyből kifolyólag nem áll rendelkezésre azonnal a Facebookon, nem olvassa gyakran beérkező leveleit, vagy éppen a több tucat aktuális egyeztetést közepette figyelmetlenségből nem válaszol egy levélre, mert az egyszerűen elveszik a többi között. Ezeket is figyelembe véve indokoltabb kérdésnek tűnik az, szerzőként miért is várjuk el, hogy minden lehetőség teljesen ingyenesen, befektetés nélkül az ölünkbe hulljon, figyelmen kívül hagyva, hogy ez másnak mennyibe kerül? Akár hobby, akár professzionális szinten űz valaki egy tevékenységet, arra minden ágazatban kisebb-nagyobb összeget időnként költenie kell, miért pont az irodalom lenne kivétel? Az évek során nem egy szerkesztőt, irodalmi portál vezetőt láttam, aki éppen ezek miatt hagyott fel a kiadványok elkészítésével, vagy zárta le irodalmi tevékenységét. Hozzáteszem jómagam is, mint szerző jártam úgy, hogy némely kiadvány elkészültéről fél évig nem kaptam hírt, mire kiderült, hogy a szerkesztő betegsége miatt lehetetlenné vált az időben történő elkészítés… Más esetben egy cikkem, vagy velem készült interjú megjelenéséről nem tájékoztattak… De előbb mindig kérdeztem, nem következtettem, a kialakult helyzetben pedig tiszteletben tartottam a szerkesztő státuszát.

S HA NEM PÉNZ, HANEM MÁS…MONDJUK HÁLA…

Az elmúlt évtized folyamán is több, esetenként igen nívós irodalmi műhellyel lehetett találkozni, mely tehetséggondozásra adta a fejét. Szerkesztők, kritikusok, tapasztalt tanáremberek vállalkoztak rá, hogy a hozzájuk fordulóknak gyakran teljesen ingyenes szakmai tanácsot, segítséget nyújtsanak, műveikből kiadványokat szerkesszenek, vagy őket népszerűsítő irodalmi rendezvényeket szervezzenek. Az önzetlen szándék ellenére a gyakorlati tapasztalat az, hogy ezt a lehetőséget az írótársadalom viszonylag kis szegmense kezeli helyén és értékeli kellőképpen.  Jómagam, a Láncolat Irodalmi Műhely alapítójaként beszámolhatók arról, hogy több száz szerzővel sikerült együtt dolgozni viszonylag hosszú időn keresztül. Volt, akikkel évekig, másokkal néhány kiadvány erejéig, alkalmilag. Igazi sikerélményként könyvelhető el az eset, ha egy versét elsőként nálunk közlő szerzőből pár év alatt gyakorlatilag professzionális szerző vált. Rengetegre rúg a köszönőlevelek és sikeres kezdeményezéseket elismerők száma, ugyanakkor halmazatilag sokkal több a relatív csalódásoké is. Persze nem ezen van a hangsúly, de elgondolkodtató és megemlítendő, főként, hogy általános tapasztalatról beszélünk, más portálok és folyóiratok szerkesztői gárdáit is kikérdezve.
A legtöbb szerző nem tanulni és egy közösség tagjává válni érkezik egy műhelybe, csak addig van jelen, amíg számára kielégítő figyelemhez, érdekes lehetőségekhez jut. Aztán, ha nem keressük, ő se „bánt” minket. A közösségek szervezőmunkájában voltaképpen igen kevesen vesznek részt, a műhelyek tényleges népszerűsítését a tagok töredéke vállalja fel. A támogatást és a segítséget viszont természetesnek tartják, aztán dolguk végeztével, vagy egy őket ért viszonylagosan személyüket sértő atrocitás esetén nem ritkán köszönés nélkül tovább állnak, egyszerűen közösséget váltanak, talán még a korábbi közeg rossz hírét is keltve.  Persze valahol érthető, ilyen társadalomban élünk, de nem éppen a magát értelmiségiként definiáló közösségnek kéne példát mutatnia?  Folytonos elemzés tárgya, hogy az irodalomban miért nincs kellő mértékű összefogás. A válasz az egyénben rejlik. Mindenki a saját szerzői magatartásával tesz hozzá a nagy egészhez. Az pedig valahol ott kezdődne, hogy ha egy helyen valamit kapok, megköszönöm, esetleg teszek egy kölcsönös gesztust, netán magamtól is beleteszek valamit a közösbe. Sajnos lehetett látni olyan irodalmi szerkesztőket, akik éveken keresztül foglalkoztak más szerzők műveinek, munkásságának menedzselésével, míg a sajátjukkal egyáltalán nem, ugyanakkor mások sem az övékével. Esetenként úgy maradtak effektíve ismeretlen szerzők, hogy bár több ezren tudtak róla, hogy ők írnak, a szakmájukhoz értettek, de kölcsönös támogatás és népszerűsítés híján munkájuk a feledés homályába veszett. Évekkel ez előtt volt szerencsém az egyik ilyen szerkesztővel személyesen is szót váltani, aki gyakorlatilag fel is vetette a kérdést: – több száz embernek segítettem az évek folyamán, de, ha nem tudnám kifizetni valami miatt az albérletemet következő hónapban, egy ember se lenne, aki befogadna. És a maga idejében relatíve népszerű szerkesztőről beszélünk, akit a felszínen látszólag sokan szerettek. Azt gondolom, hogy ez az igazán szomorú. Ugyanis az irodalom egyik lényegi funkciója közösségteremtő ereje által nyilvánul meg (emlékezzünk csak, forradalom is épült már rá). Az irodalom valódi emberi tartalom nélkül pusztán önszórakoztató szöveghalmozás. Úgy gondolom, hogy azok irányába, akik bármilyen módon is szerkesztéssel, tehetséggondozással, az irodalom népszerűsítésével próbálkoznak elsősorban, és mindenek előtt hála és némi megelőlegezett tisztelet jár. Ha más nem azért, mert felvállalnak egy olyan vezetői és / vagy érdekképviselői szerepkört, amit a legtöbb társuk nem. Teszik ezt ingyen, pénzért? – szinte teljesen mindegy. A lényeg, hogy lehetőleg tartós és pozitív nyomot hagyjunk egymásban.


Lukács Izabella versei - Parttalan tenger; Ma




Parttalan tenger

Nem lettél üzenet abban a Palackban,
magamban most mégis messze eresztlek.
Hagyom, hogy húzzon hűs hálám a habban -
fonálként fogjon fájón, szakadatlan.

Mellemen heves, halk hullám ölelt át, hol
por s parttalan a tenger. Szeretlek -
a múló moraj megvet most magától
és partot érsz majd te is - tőlem távol.

Szavam sem szólt soha szememnél szebben,
csókom csak a búcsú - csillanva cseppen.

  
Ma

Ma csupán röpke gondolat vagy,
némán átszökve a függönyön.
A hajnal vinne, de az éjjel itt hagy,
és én újra emlékedbe ütközöm.

A párkányon ülsz, onnan nézel,
rád mosolygok és felöltözöm.
Én úgy sajnálom, ha hidegnek érzel,
de kihűlt mostanra ócska ösztönöm.

A férfiak gyakran túl kéjesen mondják,
hogy a magány nekem olyan nagyon jól áll,
kiemeli csontos csípőm, és kerek mellem,
de azt akarom, hogy te sohase láss szebben!

Akkor tekints, ha remeg a comb, és
minket nyúz cafattá a feledés,
s előtted bátran lehull fakó bőröm,
összes foltom elkenődik és pöttyöm

szétgurul. Együtt keressük halkan aztán,
hogy mit rejt el előlünk a lepedőránc,
és mit látunk majd akkor egymás ósdi arcán,
ha elmúlt az egész élet, s vele a románc.

Üres az ágyam. Velem a szoba
rikoltva üvölt már át a füstön,
hogy miként lehettem ilyen ostoba...
Pofozom magam, nem kell, hogy megüssön

bárki is. Engem vagy te bánts, vagy senki
ne érjen hozzám, másnak úgysem hagyom.
Buta vagyok, hagytalak menni,
és hiába futok már vakon.

Ujjamra halva ég a cigaretta,
és szemembe fagy csendben az esti könny.
Neked adom, ó, mindenem ma!
Szeretkezz velem, Édes Közöny!


Kép: Egon Schiele Agónia című alkotása


Csák Gyöngyi versei - Játékainkból; Nyári rémálmokból



Játékainkból

Egyik végén kezdted
én a másikon,
építése közben
a homokalagútban
kezünk mégsem
találkozott.


Nyári rémálmokból

Különös tenyészet
burjánzik körülöttem
ontva a rothadás-szagot,
menekülési ösztönöm
hajszol a kikötőbe,
egyetlen sanszom
a túlélésre, hát
hogyne vehetném zokon;
nélkülem úszik tovább a bárka
visszalöknek mindig
hiába kapaszkodom…


Antal Anikó verse – Törés



Törés


Az ég összeért a földdel
egymásba folytak
éjjelek és nappalok
nem volt idő
nem volt körforgás
nem fonódott többé
vállaim köré karod
csak szürke csövek érintették kezem
mikor hűvös homlokod simítottam
sötét hajszálaid ujjaim közt aludtak
hófehér párnán egy-egy könnycsepp
megtört steril monotonság a várakozás
Démoklész kardja volt felettünk az idő
gépmetronómmal mért
ólom szívverés
mű reflex
mű lélegzés
mű melegség
a mellkasod körül
kékre fagyott koszorút festett
az összeomlott vérkeringés
elveszett benned a Nap és
lassan utána halt a Hold meg
a csillagok.


Kőszeghy Miklós verse - Ház-tükör



Ház-tükör

Szomjas lesz a ház, hogy ha nem öntözöd meg,
a lelke kútján szegény összerezzen,
megfakul a tükör és a hideg parkett,
árnyéka érik a csendnek minden teremben.
Ezt a csendet érzi majd ledér, puha talpad,
érzed mély lüktetését harisnyádon át,
s benned éled – figyeld majd - az ablak,
szemében ott ragyogsz, mint saját galériád.




M. Kovács Melinda - Szinay Balázs - Örök / nem örök



Világunkban minden állandó körforgásban van, csakis folyamatos változás árán képes fennmaradni: hanyatlik, majd újrateremti magát. A halálból új élet születik, s minden születés magában hordozza a halált. Minden, ami létrejön, elmúlik egyszer.
Az ember ugyan magával hozza a teremtés képességét, de nem tud olyat alkotni, ami szembeszállhat a múlandósággal. Létrehozhat új életet, önmagából megteremthet egy másik embert, de minden teremtése megsemmisülésre ítéltetett. Csupán az lehet örök, ami Istentől való, s az isteni egység része: a lélek.
Az ember tudatában van saját halandóságának, ezért az Egot állandó rettegésben tartja a halálfélelem. Az Ego jelszava az „egyszer élünk”, így mindent magának akar. Minden vágyakozásunk és akarásunk forrása az Ego. A valóságot, hogy a lélek örök és halhatatlan, csak a Felsőbbrendű Én ismeri. Tisztában van saját sorsfeladatával, és az Egoval ellentétben nem az élet élvezete, hanem az élet megtapasztalása a célja. Félelemre semmi oka, hiszen az úton, amit kijelölt magának, nincsen egyedül.

A lelki társak találkozása rendkívüli élmény. 

„A lelki társak azonos hullámhosszon rezegnek. Az ilyen sorsszerű összecsapódáskor átlépi az ember a közeledés társadalmilag szokásos lépcsőfokait. Nem lépésről lépésre közelednek egymáshoz, hanem hirtelen. Olyan, mintha rég nem látott testvérünkkel találkoznánk. Egyszerre Mindent el akarunk mondani egymásnak. Most és azonnal. Mert végre itt van az, akinek lehet. Aki érti. Az ilyen hirtelen összeszikrázáskor felizzik valami a Fényből. Ezt mindketten érzik, és ki akarják használni a csodálatos pillanatot.”- írja Müller Péter, Aranyfonál c. könyvében.

Ilyen találkozás minden szerelem. A szerelem együttrezgés, különleges egységélmény. S mivel a Földön nincsenek véletlen történések és véletlen találkozások, nem létezik véletlenül megeső szerelem sem: dolgunk van egymással. A létezés oka és célja az egyéni és kollektív fejlődés. Felvállaltuk egymás segítését, aminek végre eljött az ideje. Sokszor ugyan megmagyarázhatatlan fellobbanásként élünk meg egy-egy szerelmet, de valójában csak az Ego értetlenkedik. Ő az, aki lángra lobbant, a Felsőbbrendű Én csupán felismert. Felismerte a másikban azt a valakit, akivel számtalan életen keresztül segítették egymás fejlődését. Most boldog, mert új lehetőség kínálkozik.
Azért, hogy a szerelem elmúlik, hogy még a legnagyobb lobogás is megszűnik, egyedül az Ego a felelős. Csakis az Ego képes kiábrándulni a szerelméből.
Már-már őrült módon lángol, követel és birtokolni próbál. Csakhogy azt szereti, akit lát, és nem azt, akit érez. Csodás tulajdonságokkal ruházza fel a másikat, ezáltal saját teremtményéért rajong. Amikor aztán a mámor csillapodik és felszáll a lila köd, az Ego őrjöng, mert becsapták. Nem érti, imádatának tárgya hogy változhatott meg ilyen hirtelen. Mivel nehezen viseli a változást, kiábrándul, a két ember útjai pedig szétválnak. Sokszor még azelőtt, hogy a vállalt feladatukat teljesítették volna.

A boldog szerelemben eltöltött csodálatos időszak az ego őrült, fékezhetetlen mámora. A felsőbbrendű én számára „csupán” jóleső örömtánc. Tudja: itt az idő, elkezdődhet egymás felemelésének kegyelmi periódusa. A lélek felismer, felemel és segít. Nem eszköze és vágya a birtoklás, nem akar kisajátítani, hiszen ahogy a találkozás előtt, úgy később is képes létezni a másik nélkül. Tudja, hogy az együtt töltött idő ajándék és lehetőség. Tisztában van vele, hogy régi ismerősbe botlott, és nem ez az utolsó találkozás. A lélek azt szereti, akit érez: a másik igaz valóját. Ezért az Ego hirtelen jött és gyorsan múló szenvedélyével ellentétben, a lélek szeretete örök.  

M. Kovács Melinda

***

„Nem emberi lények vagyunk, akik spirituális élményeken megyünk keresztül, hanem spirituális lények, akik az emberi létezés élményén haladnak át.” (Maharishi Mahesh) Nem szükséges éppen kelet felé kacsintgatnunk, ezzel a gondolattal a mi kultúrkörünkben is egész korán megismerkedünk, amikor Jézus szavait halljuk vagy olvassuk: „Isten országa bennetek van, s körülöttetek…” –  a gondolatot pedig minden kor, minden kultúra megismételte a maga idejében. Mégse lehet azt mondani, hogy mifelénk ezt túl komolyan vennénk, vagy, hogy szorosan szellemiségünk részét képezné mindennapjaink során. Nem úgy, mint például azokon a műveltségi területeken, ahol Krisna szavain nevelkedtek: „Nem volt olyan idő, amikor Én nem léteztem, s öröktől fogva vagy te és ezek a királyok is. A jövőben sem fog megszűnni életünk, létünk végtelen.” Az információ adott, mégis a megértés hiányos volta léthelyzetünk alapvető félreértelmezéséhez vezet, amiből következik, hogy életünk folyton változó, átmeneti kísérő elemeit érzékeljük egyedüli valóságként, figyelmen kívül hagyva mindazt, ami eközben változatlan. Ha pedig nem vagyunk tisztában azzal, hogy mi az, ami változatlan, vagy másképpen örök, az öröklét élményét se tudjuk érzékelni és adaptálni saját, egyéni létélményünkre vonatkoztatva.
Az emberi elme és a fizikai test képes arra, hogy vezetőként viselkedjen, vagyis átitatódjon az isteni részelem, az egyéni lélekszikra változatlan ragyogásával, ugyanakkor egyszeri tapasztalati élmények gyűjtésére, az ismeretlen megismerésére is alkalmas. Nem egy kultúra úgy tekint a teremtett világra, mint Isten testére, a benne létező élőlényekre pedig, mint az univerzális forma (test) egyes alkotóelemeire, sejtjeire, melyeken keresztül az Egész tapasztalati élményeket szerez saját magáról, végső soron saját maga által. Így Isten egyszerre a teremtő és a teremtett világ is egyben. Ebből fakadóan az emberi lény élményei nem különböznek az Istenség élményvilágától, egyedül saját, rendelkezésére bocsátott egyéni tudatossága (egója) enged számára arra következtetni, hogy érzékelése minden más létezőtől független.
Hasonlóan az emberi test működéséhez, az univerzális forma sejtjei is határozott funkcióval, feladattal érkeznek a tapasztalati világba, a különbség csak annyi, hogy feladatukat saját maguk választják ki érzekésük előtt. Így a létezési színtér mindig egyfajta grandiózus színpadként funkcionál, ahol a szereplők más szereplőkkel karöltve különféle szituációkat játszanak el élményeket szerezve a nagy egész számára. Előre vállalt szerepeikről persze leérkezésük után megfeledkeznek, így válik az alapvetően tét nélküli játék látszólagos élet-halál harccá, egészen addig, míg az egyéni lélekszikra ismét rá nem ébred élményszerzésének lényegére, saját funkcionális voltára, lénye alapjának változatlan természetére.
Ebben a létformában erre direkt és spontán élmények által képes. Direkt módon előidézheti az isteni minőség megtapasztalását lelki gyakorlatok által, amikor is folyamatos gyakorlatozással eljut a konkrét tapasztalati élményhez. Erre az ókor óta világszerte spirituális iskolák alakultak, számos tanító számolt be technikákról, melyek Isten és az egyéni lélekszikra közötti közvetlen kapcsolat megtapasztalására szolgálnak. Elég csak a jógára gondolni, mely fogalom szó szerinti értelmezésben, eredetileg pontosan az előbbit jelenti.
Spontán élményszerzési lehetőségként pedig adott a szerelem, vagy a szeretet indirekt tapasztalása. A tudomány és a spiritualitás vitatkozik arról, hogy a spontán élmények mennyire lehetnek tartósak. A gyakorlati tapasztalat összességében azt mutatja, hogy ezek a megtapasztalások addig tarthatók fenn, amíg erre adott ember személyisége képes, vagyis ameddig ehhez a létélményhez kapcsolódni tud. Mivel a szerelem és a szeretet az öröklét egy önmagában folyamatosan jelen lévő, meg nem szűnő élményforrása, a kapcsolódás lehetősége a finomabb létsíkok irányából gyakorlatilag bármikor adott. Ha az emberi lény vezető, képes ezt az élményt is vezetni és fenntartani magában. Segítsége ebben, hogy a folyamat egy tapasztalati élménnyel kezdődik, így egy későbbi áthangolódás alkalmával tudatában lehet annak, mihez kell visszakapcsolódni. Ezt hívja a hagyomány lelki emlékezetnek.
Ebből kiindulva a helyett például, hogy „a szerelem nem örök” pontosabb lehet azt mondani, hogy a szerelemhez való kapcsolódási képességünk nem örök. Más, és inkább társadalmi kérdés, hogy erre nem is nevel, később pedig nem ösztönöz minket senki. Szerencsés helyzetben vannak azok, akiknek egyéni története, vagy tapasztalati élményvilága ilyen körülmények között is ösztönös kapcsolódási lehetőséget biztosít, ezért könnyebben merik hinni és hirdetni: a szerelem örök. Hiteinknek, kimondott gondolatainknak mágikus, teremtő ereje van, ezáltal pedig döntő szerepe sorsunk alakulásában.

Szinay Balázs


M. Kovács Melinda - Tisza Kata: akik nem sírnak rendesen (ajánló)



Tisza Kata akkoriban lett ismert és közkedvelt kortárs szerző, amikor én még csak álmodoztam arról, hogy egyszer majd író leszek. Mivel korban nagyon közel állunk egymáshoz, csodáltam mindazért, amit ilyen fiatalon sikerült elérnie, és irigyeltem, hogy átélheti, ami után én csak vágyakozom.
Jó pár kedvenc íróm akad, vannak, akikre felnézek, és sokak tehetségét csodálom, de példaképet soha nem állítottam magam elé. Tisza Katának a kétezres évek elején csaknem sikerült változtatnia ezen. Gyors egymásutánban tettem magamévá köteteit, s bár elfogulatlanságomat bizonyítja, hogy utolsó könyve, a Doktor Kleopátra már kevésbé tetszett, biztos voltam benne, hogy Kata minden könyvének ott a helye a polcomon. Csalódott voltam, amikor úgy döntött, kilép a kortárs irodalmi életből, s másutt, másban kiteljesedve kezd új fejezetet.
Furcsa módon az utóbbi időben Tisza Kata gyakran az eszembe jutott. Időnként elméláztam: vajon mi lehet azzal a tehetséges, vagány csajjal, akinek a stílusa olyannyira lenyűgözött? Aztán mit ad isten, egyszer csak szembejött a neten a hír: Tisza Kata visszatér. Mindegy volt miről írt, egyértelmű volt, hogy bizalmat szavazok neki, és megveszem a könyvét.
Ahogy a netet böngésztem, úgy tűnt, sokan olvassák és szeretik. Hogy Kata még mindig, vagy ismét, de ugyanolyan jó, mint azelőtt. A vélemények alapján mégsem volt teljesen világos, miről is szól ez a könyv. Hogy kik azok, akik nem sírnak rendesen. Adott volt viszont a lehetőség, hogy a végére járjak a rejtélynek.
Óvatosan közeledtünk egymáshoz, kóstolgatni kezdtem, cseppenként adagolni. Reméltem, hogy miként mások lelkének, úgy az enyémnek is jót tesz majd. Pár oldal után félretettem, emésztgettem, ahol tetszett, aláhúztam néhány mondatot. A szöveg sűrű volt és nehéz, aggódni kezdtem, hogy megüli a gyomromat. Úgy az ötvenedik oldalnál elszomorodtam: úgy tűnt, csalódnom kell Katában. Nem sok hasznosat kaptam, az az érzésem támadt: ez a csaj csak zsonglőrködni próbál a szavakkal. Mert ugyan érdekes a stílus, megvillan a tehetség, de nem jár át eléggé a mondanivaló, vagy ha mélyre is mártózik bennem, nem marad lent, azonnal a felszínre kéredzkedik. Hosszútávon bizony nem lakat jól. Pedig kiéhezetten ültem asztalhoz, és biztosra vettem, hogy elégedetten távozom.
Aztán a nyolcvanadik oldal körül kezdtem kényelmesebben érezni magam. Gyakrabban engedtem le a könyvet, de most már azért, hogy hosszabban élvezhessem ki az ízeit. Egyre több lett a fűszer, egyre kellemesebb a mondatok zamata. Egyre izgalmasabb és igazabb Kata mondandója. Már egész bekezdéseket húztam alá, majd teljes oldalak kaptak jelölést. A vége felé úgy tűnt, szinte mindenhová X kerül, mintegy jelzésképpen, hogy ezeket a részeket még okvetlenül olvassam végig párszor. Amikor elveszettnek érzem magam: nőként, emberként, a jövő hónapban, vagy majd az ötvenes éveim derekán.
Mindent összevetve jólesően nyugtázhatom, hogy Kata még mindig izgalmas szerző. A stílusa egyéni és kiforrott, a tapasztalatai pedig csak erősítik a szöveget, fokozzák az élményt. Úgy ír nekünk, hogy kétségünk nem lehet, amit olvasunk, rólunk (is) szól. Történetei kesernyésen életszagúak, döbbenetesen valósághűek, vakmerően őszinték.
Ennek ellenére azt gondolom, ez a könyv mégsem való mindenkinek. Tisza Kata írása azokban érik be igazán, akik felismerik magukat a betűk rájuk vetülő árnyéka mögött, és hajlandóak felvállalni gyengeségüket, tévedéseiket. Akik mernek sírni… úgy rendesen. Ehhez pedig szükség van bizonyos fokú érzelmi intelligenciára, és némi élettapasztalatra. Nekik sokat segíthet ez a könyv. Mindenki mást nagy eséllyel inkább csak elbizonytalanít.


„Mintha az ember a saját tagjaira kötött láncok csörgésének zenéjére táncolna...” – interjú Lukács Izabellával



– Lukács Izabella vagyok. 1996-os évjáratú. Zalában élek, Lovásziban vagyok otthon.
13 éves korom óta írok, 2010 óta közlöm írásaim a poet.hu felületén, 2011-ben publikáltam először, mint a Beri Róbert által szerkesztett Megbúvó csillagok 3., majd a 2014-es Vers-esszenciák antológia. 2013-tól a Pannon Írók Társasága Lenti Csoportja - Csordás János Kör, s a 2014-ben kiadott, Szemes Péter szerkesztésében megjelent Csönddel Cserepezve antológia szerzői gárdájának tagja vagyok. Közben és eztán közölt a Napút, a Pannon Tükör, a Szózat és több internetes portál. – tudósít magáról a szerző.

A következőkben Lukács Izabellával Szinay Balázs beszélget:

–  Hogyan kerültél kapcsolatba a költészettel, miért pont versekben fejezed ki magad? Volt-e / van-e olyan szerző, akit mesterednek, esetleg példaképednek tekintesz, vagy hatással volt rád?

– Amióta olvasni tudok, rengeteg könyvet elfogyasztottam már. Faltam a verses- és novellásköteteket, 8 évesen Ady és Csáth Géza művei voltak a kezemben, míg más korombeliek maximum a Micimackót és a Kisherceget forgatták át néha. Ahogy teltek az évek, egyre komolyabb és nehezebb írásokkal találtam szemben magam, és megmagyarázhatatlan öröm volt - fiatalságom ellenére vagy épp amiatt - érteni őket.
Emlékszem, felvételizni készültem a Zalaegerszegi Zrínyi Miklós Gimnáziumba, az alma materbe, amiről büszkén mondhatom, hogy az ország egyik legjobb iskolája, rengeteget tanultam ott a tananyagon kívül is életről, erkölcsről, és leginkább magamról. Remek tanáraim voltak mind gimnáziumban, mind általános iskolában. Utóbbi kapcsán elengedhetetlen megemlítenem Rétyi tanárnőt, minden felkészítéssel töltött órára kellett írnom egy novellát kötött témában. Egyik reggel ott álltam a tanári ajtajában, spirálfüzetet szorongattam és a „Megírtad a novellát?” kérdésre lányos zavaromban odavetettem, hogy „Nem tanárnő. Verseket írtam.” Végülis felvettek, Bajnóczy Zoltán tanárúr és Bertók tanárnő kezeibe kerültem. Nyűgnek éreztem mindig, hogy nekem nem lehetett írnom, nekem írnom kellett, mégis mindannyiukra hatalmas hálával és szeretettel gondolok.
Nem volt egyszerű gyerekkorom, valamivel mindig fakardoztam magamban, és ha írtam, úgy éreztem, csatát nyertem. Így indult, és tart azóta is.
A versek sokkal közelebb állnak hozzám a dallamosságuk és a dinamikájuk miatt. A kötött formákat ezért is szeretem jobban. Mintha az ember a saját tagjaira kötött láncok csörgésének zenéjére táncolna. Van benne valami végtelen kettősség, a rabság-szabadság kényes kétsége, olyasféle, mint egy tragikomédia.
Így veszek le könyvet is a polcról. Ady, József Attila, Babits és Radnóti mindig az asztalon vannak. Mindegyikükből egy kicsit magaménak érzek, ha csak két sort talál is az ember lánya egy könyvben, amit annyira közel tud engedni magához, hogy szinte beléég, olyan intim viszony alakul ki a szerző és az olvasó között, hogy onnantól elválaszthatatlanok. Mindezek ellenére, ha tudnék sem szeretnék Ady vagy József Attila lenni. Nekem a költészet önterápia, önmarcangolás, önkifejezés. És ahogy Babits is mondja: „Csak én birok versemnek hőse lenni”, így utat nem, de irányt mindenképpen mutattak nekem.

–  Hogy látod, mi a költő feladata ma?

– Ma a költő dolga „fogyaszthatónak” lenni ebben a fogyasztói társadalomban. És mivel egyre árnyaltabbak az igények, egyre több költőre van szükség. Az a legjobb, ha az egyre több költő egyre egyformább, mégis egyre különbözőbb. Mintha remek hangú énekeseket egy kórusba kényszerítenénk, mégis mindenki szólista akar lenni, és az olvasó a karmester. Nagyon szép lehetne, nagyon sok lehetőség van ebben.
Van, aki magának ír, van, aki másnak. Én sosem tudtam vállalni és viselni azt a terhet, hogy megmondja bárki, hogy miről és milyen verset írjak. Mert úgy gondolom, hogy a költészet egyik alapvető feladata ez, hogy mindenkinek legyen és megtanulja használni a saját hangját.

– Mi a véleményed a kortárs költészetről, publikálási lehetőségekről, illetve szoktál-e kortárs eseményekre járni, van-e kedvenc közeged?

– Követem a kortárs irodalmat, vannak kiemelkedően jó poétáink, már-már irigylésre méltó tehetségek, és örülök ennek. Annak nem, hogy rengeteg ilyen ember tűnik el a feledés homályában, mert ha nem vagy trendi, akkor semmi sem vagy.
Klasszikusainknak sosem volt ennyi alkalma sem a megismerésre, sem a megismertetésre.
A szlovén határon innen és túl, leginkább megyén belül lehetőség szerint részt veszek az ilyesfajta rendezvényeken. Fiatal vagyok, itt az egyik legfiatalabb, mégis mondhatom, hogy barátibbak már ezek az események, többek, mint irodalmi összejövetelek.
Nekem nagyon fontos a múlt, abból vagyok. Nem tudok elszakadni tőle. Ragaszkodom a hazám, a nemzetem múltjához, a gyerekkoromhoz, minden tegnaphoz, aminek köze van hozzám és a mához.
Imádom az otthonom, Zalát, és a Muravidéket. A verseim és én is mind ezekből épülünk fel. A gyerekkori emlékeim, az erdők, a vadak, a Kerka, még Lovászi olajipari szerepe is többet tanított, mint bármelyik tanárom, azóta tudom, hogy a legnagyobb értékek mindig a felszín alatt vannak.
Ezek a képek, ha nem írnám le, rég kifakultak volna már.
Ugyanígy az elmúlt szerelmeim arca. Ha nem írnék, az idő is csak kifolyna a kezeim közül, ami a legdrágább dolog, amit valakinek adhatok és valakitől kaphatok.
A költészet nekem olyan, mint a festés. Részletekkel telve megfigyelni a vers tárgyát, majd valósághűen megörökíteni, hogy örökké olyan legyen, mint a múltban.

– Tervezel-e saját kötetet?

– Épp emiatt szeretnék kötetet is. Valami kézzelfoghatót a tegnapokból. Konkrét terveim vannak, egyedül és egymás mellett is jól működő szövegeket fognék össze, tematikailag nem tarkán, hanem palettaszerűen egymásba simulóan, hogy egy izgalmas, de harmonikus, hatalmas képet kapjak arról, amit Lukács Izának hívnak.

– Mit javasolsz azok számára, akik versírásra adják a fejüket és költőként fejlődni, érvényesülni szeretnének?

Úgy hiszem, ahhoz, hogy valaki írni tudjon, tudnia kell olvasni is. Ha határozott elképzelése és ízlése van az olvasmányai iránt, ugyanez átvihető az írásaira is. A kritika pedig egy alkotó legjobb barátja és a legnagyobb ellenfele is. Tudnia kell kezelni és tudnia kell, hogy az, amit ír, mennyire erős. A gyenge vers is lehet jó vers a maga közegében, biztos vagyok benne, hogy vannak olyan fiókok, amikben hadseregnyi vers van, viszont amíg ők nem masíroznak ki onnan, az alkotónak az önkritikáján kívül nem lesz lehetősége az erőtlenebb katonákat felfegyverezni, ergo kardokat elő és mindenki írjon, aki teheti.


 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes