Legfrissebb tartalmak
Töltés...

Info Post


Horvátország egyik nagyvárosában, Zadarban szálltunk meg a családdal.
Első nap, a fényesen csillogó Adriai-tenger vizén csónakáztunk. A víz és az ég egyforma kék színben pompázott. Ha nem tornyosultak volna a víz felszínére égig érő szürkésbarna hegyek, szinte egybefojt volna az egész táj.
 A víz mérgesen felcsapódott a csónakunk oldalára. Megpillantottuk magunk felett a szürkés-kék felhőket és kapkodva kezdtük meg a csónak part felé irányítását, a félelemtől már csak az evezőlapát mozgására koncentráltunk. A minket körülvett veszély, megdermesztve hatott ránk. A hideg szél megcsapta az arcunkat, ami figyelmeztetett minket a közelgő vihar kialakulására. A hullámok erejének szintje a mi erőszintünket is kezdte elérni.
Lassacskán haladtunk a part felé, amikor egy segélyt kérő hangot hallottunk meg a távolból. Egy férfi a kezét feltartva próbált úszni felénk. Mi a csónak megfordításával próbálkoztunk miközben ő egyre közelebb került hozzánk.
A folyamatos evezés lefárasztott minket, ezért anyám úgy döntött, hogy ő kiszáll, és hátulról tolja a gumicsónakot mi pedig, a két unokatestvéremmel a csónakban eveztünk tovább a férfi felé. A szél megerősödött és egyre jobban úgy éreztem, hogy innen nem jutunk ki egyhamar.
A vízben úszó ember a csónakunktól már csak 1 méterre volt. A következő pillanatban, anyám mellé úszott és segített tolni a csónakot. Mi újra megfordítottuk és evezni kezdtünk.
 A part felé haladva a szél és a hullámok erejével nem tudtunk harcolni, ezért anyukámék beszálltak a gumicsónakba és heves evezésbe kezdtek helyettünk. Mi tétlenül ülve a csónak szélén azon gondolkodtunk hogy vajon mibe tudnánk segíteni. A part mintha egyre távolabb került volna tőlünk. A távolban valami hatalmas és éles dörgésre figyeltünk fel. Mire mindenki mozdulatlanul, dermedten figyelt fel a következő dörejre. Ugyancsak 1 másodpercig hagyták abba az evezést, de legalább 5 métert haladtunk a tenger közepe felé. Anyukámék próbálták minden erejüket az evezésre irányítani. Mi ismét a segítség lehetőségen gondolkoztunk, de nem jutottunk semmire csak ültünk ott hárman, mint a bábuk. Nem volt mit tenni csupán csak annyi, hogy levegőnket visszatartva próbáltuk könnyíteni a csónakot. Egyszer csak egy csobbanásra figyeltünk fel.
Az egyik unokatesóm félelmet nem ismerve a vízbe vetette magát. Megragadta a csónak hátulját és a lábával kapálózni kezdett. Anyáék megálltak egy pillanatra az evezéssel.
– Gyere ki azonnal!- ordított rá. De ő mintha meg se hallotta volna, és folytatta az imént elkezdett cselekvését. Mi, mint tehetetlenek félve egymásra néztünk és nem is kellett több, egy gyors és félénk bólintás és egy hatalmas dörrenésre már a vízben is termettünk. Ő a jobb én a csónak bal oldalára kapaszkodva eveztünk a lábunkkal. És hallgattuk a gyilkos villámok dörgését magunk mögött, ami arra késztetett minket, hogy ússzunk, mert már csak rajtunk múlik.
– Azonnal gyertek vissza!- visított anyám hangja a levegőben. De mi nem hagytuk, hogy a félelem úrrá legyen rajtunk. A csónak végre megindult előre.

A part 10 méterre volt tőlünk, de a víz olyan alacsony volt, hogy egy szikla a csónakunk alját súrolta és a gumicsónak kiszakadt. A férfi felkapta az unokatestvéreimet anya engem, és a hevesen a part felé rohantunk.


0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése